Ikon

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Augusztus

Athosz-hegyi Szent Atanáz és az Istenanya
(A Szent Víz megtalálásának csodája)

Fatáblára festett kép Szent Atanáz és az Istenanya találkozásáról. A fatábla szúette, bal felső sarka hiányos, a festék több helyen lekopott, helyenként nem szakszerű javítás nyomai láthatók.

Az ikon a Szent Víz felfedezésének csodáját ábrázolja, azaz Atanáz forrását a Lavra (kolostor) felé vezető úton.  Az úton megjelent az Istenszülő (Mária), vizet fakasztott a sziklából és arról biztosította Atanázt, hogy támogatja a szent hegyen a szerzetesi közösség építését. Fölöttük a szentháromság szimbóluma, a szent neve és hiányos, megkopott ószláv nyelvű felirat - „Afonszkoj Bozsej Materi” - olvasható.

Athoszi Szent Atanáz a görögországi Athosz-hegyi ortodox szerzetes-köztársaság alapítója. A 9. században szabályozta az addig  regula nélkül a hegyen szétszórva élő szerzetesek közösségét és császári támogatással hatalmas építkezésbe kezdett. A bizánci birodalom 1060-ban alkotmánnyal látta el a szent hegy szerzetesi közösségét. Már ez a dokumentum megtiltotta, hogy nők és gyerekek éljenek a területen. Autonóm teokratikus köztársaság státuszát 1926-ban nyerte el, külön államként, a konstantinápolyi pátriárka alárendeltségében tartják nyilván, melyet a görög kormányok mind a mai napig tiszteletben tartanak. Máig az ortodox keresztény szerzetesség legjelentősebb központja.

Az ikont Kerecsényi Edit gyűjtötte Letenyén, ahol egy ház padlásán porosodott, adatokat azonban már nem tudott kideríteni róla. Az ábrázolt személyek kiléte sem volt rögtön egyértelmű, hiszen mostanában más jellegű ábrázolások kedveltek a hívők körében. Külföldi honlapokon való kutakodással, majd pécsi kollégánk, Burján István és görögkatolikus kapcsolatai segítségével sikerült beazonosítani az ikonon látható személyeket és annak tér- és időbeni vonatkozásait. Az ikon valószínűleg orosz és a 19. század legvégén vagy a 20. század elején készült. Leírókartonja említi, hogy talán az orosz frontról került Magyarországra. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy Nagykanizsa környékén már a mohácsi vész előtt is laktak görögkeleti vallású szerbek, akik a 18-19. században közös egyházi szervezetben éltek a betelepülő görögökkel. Nagykanizsa egykori Szent Miklósról elnevezett görögkeleti temploma és parókiája a görögkatolikusok zalai kis központjának számított. (Az egyházközség 1959-ben megszűnt, a templomot lebontották, a ma is álló „Szerb ház” emlékeztet az Erzsébet tér 20. alatt az egykori szerb és görög lakosság jelenlétére.) Az írott emlékek alapján a templom ikonjainak nyelve túlnyomórészt szláv volt.

Az ószláv/óegyházi nyelv az ortodox egyházak és a bizánci rítusú görögkatolikus vallás liturgikus nyelve. (A legkorábbi írásos emlékekkel rendelkező szláv nyelv. A 9. században Cirill és Metód erre a nyelvre fordította a bibliai és egyéb liturgikus szövegeket.)

Az ikonok (gör. eikon, azaz 'kép') a keleti keresztény művészet szentképei. Elsősorban az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képei. Általában megszentelik őket, de nem tekintik sem műtárgynak, sem dekorációnak. Céljuk a vallásos tartalom tudatosítása, a tanítás, valamint a „szent” és a hívő közötti kapcsolatteremtés.

Az ikonfestők mintakönyv alapján dolgoznak, melynek követése kötelező norma (kánon). Legtöbbször táblaképként készülnek fa-, fém- vagy üveglapon, de van kisméretű, keménnyé alapozott vásznon, sőt zománc vagy szőttes, illetve hímzett ikon is. Archaikus technika, amikor a legalább két darabból összecsapolt, durvított felületű deszkára vásznat enyveznek, erre alapoznak és a mintakönyv nyomán előrajzolják a kép főbb vonalait. Ezután házilag savanyított tojás-tempera festékkel hordják föl előbb a sötét, majd az egyre világosabb színfoltokat, végül a legvilágosabb vonalakat és az esetleges arany vonalkázást. Előfordul, hogy más mester festi az arcokat, és más a ruházatot és a hátteret. Idővel a nyugaton használt technikák is bekerültek az ikonfestészetbe. Feliratok is kerülhetnek a képre, végül pedig egy lemosható olajréteg, mellyel a szennyeződésektől védik. Az ikonokon gyakran csak az arcokat és kezeket szabadon hagyó domborított és ékkövekkel díszített fémlemez-borítás van.

Az Ószövetség tiltja Isten minden tárgyi, alakos ábrázolását, a megtestesülés titka által azonban Isten Fia, a valóságos ember láthatóvá tette magát. 550 után festették Keleten az első Krisztus-ikonokat, de csak a II. niceai zsinat (787) ismerte ezt el jogosnak, és kimondta, hogy különbséget kell tenni a „tisztelet”, ami a vallásos témájú képeket illeti meg, és az „imádás” között, ami egyedül Istennek jár. Az ikonfestészet Bizáncban a 6-15. század között virágzott, átvészelte a képrombolás korát is. Az ortodox és keleti szertartású népek körében napjainkig él, a nyugati egyház is tiszteletben tartja hagyományait. 

A képi ábrázolásnak és a képtiszteletnek mindig voltak ellenzői, akik szerint a megfoghatatlan nem fejezhető ki sem művészileg, sem értelmileg. A zsidó vallás és az iszlám tiltja, de elutasítják a reformátusok, unitáriusok, a legtöbb szekta és kisegyház is. ((A vallástörténészek, művészettörténészek és vallásetnológusok pedig örülnek, hogy a képtisztelet támogatói kerültek ki sikeresen a vitákból.))

Összeállította: Gyanó Szilvia néprajzos-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom:
Füves Ödön: Görögök Zala megyében In: A Nagykanizsai Thúry György Múzeum évkönyve 1919-1969. 291-303
Kanizsai Enciklopédia (szerk. Rikli Ferenc) 1999.
Magyar Katolikus Lexikon I-XVII. (Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János.) vonatkozó szócikkei. 1993-2014.
www.tgym.hu