Február

Strucctollas báli legyező a 20. század elejéről

Részletek: Szülőkategória: 2022; Kategória: Február

Áttetsző, barnás-sárgás szaruküllőkre ragasztott, fekete strucctollas legyező. A 18 darab lemez végeit csavar fogja össze, rajta fogantyú fekete bojtos dísszel. Két szélső lemezét öt kiálló kis dudor díszíti.
A báli kiegészítő a neves könyv- és papírkereskedő, Mair József leánya, Mair Gréte Dr. Surányi Lajosné hagyatékából került a múzeum gyűjteményébe. Mair Gréte 1938-ban ment férjhez dr. Surányi Lajos ügyvédhez, ezután életét férjének szentelte. Életének házasságkötése előtt is meghatározó része volt a jótékonyság, az első világháború alatt a Jótékony Nőegyletben és a Hadsegélyzőben tevékenykedett, ahol adományokat gyűjtöttek, leveleztek, élelmiszert adagoltak, téli holmikat kötöttek, ajándékcsomagokat készítettek és küldtek a fronton lévő katonáknak. A Trianoni békekötés után a Jótékony Nőegylet tagjaként a városba özönlő menekülteket segítette. Emellett visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a zene és a dal szerelmeseként a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör énekkarában is aktívan részt vett, 1933-34-ben pedig egy hat hangversenyből álló sorozatot szervezett a Városi Színházban.
A legyező története más öltözetkiegészítőkhöz hasonlóan szintén messzire nyúlik vissza. Az ókori rómaiak ún. pemetet használtak, amely nyélre erősített hosszú szőrszálakból állt, s azt a célt szolgálta, amire elnevezése is utal, a legyeket kergették vele. A legyezőket többnyire természetes anyagokból alkották meg, gyakorta levelekből, de a Távol-Keleten és Egyiptomban tollakból készítették. Tutanhamon sírkamrájának az egyik ládájából például egy díszes, strucctollakból álló legyező került elő.
A középkori legyezőhasználatról keveset tudunk, az újkorban I. Erzsébet angol királynőről tudjuk, hogy odavolt ezért a kiegészítőért, állítólag több tucatnyit birtokolt belőlük. Ezek azonban főleg tollból készült, merev legyezők voltak. A számunkra ismerősebb, hajtogatott vagy lapolt legyező őshazája Japán. A 12. századtól a bambuszpálcákra feszített papírlegyezőiket először Kínába importálták, s onnan jutott el Európába is, ahol népszerűsége a 17. században érte el csúcsát. Gyártásukban Franciaország járt élen, ahonnan az 1600-as évek végén kivándorolt hugenotta legyezőkészítők magukkal vitték tudományukat Angliába, ahol ugyancsak felvirágzott a legyezőipar.
Az 1700-as évekre már nem csak a praktikum miatt birtokolták a hölgyek ezt a kiegészítőt. Komoly divatcikké fejlődött, mely kiteljesítette az öltözéket, ugyanakkor státuszszimbólumnak is számított; az ebből a korszakból fennmaradt darabok között valóságos műalkotásokat is találunk.
A kor hölgyei további kiaknázatlan lehetőségre bukkantak a legyezőkben. Példának okáért hosszúra nyúló misék vagy unalmas színielőadások alkalmával unaloműzőként is szolgáltak: voltak legyezők, melyekre rejtvényeket, feladványokat festettek, s voltak olyanok is, amelyekkel jövendőt is lehetett mondani. Felismerték azt is, hogy a legyezőket nem csak a hűsítésre, de a kommunikációra is használhatják. A nők a tárgy különböző tartásával és mozgatásával képesek voltak kommunikálni és érzelmeiket kifejezni a férfiak felé. A 19. század második felében Európa-szerte népszerűvé vált a legyezőnyelv, amelynek segítségével lehetett kacérkodni, távolságot tartani, vagy akár szerelmet is vallani.