Fehér gyolcsból készült, hímzéssel és csipkebetétekkel díszített női alsóruha, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Július

Vékonyszálú, finom fehér gyolcsból készült, részekből szabott női alsóruha. A derékrészen testhezálló, szoknyarésze fokozatosan bővül, melynek alsó fele keresztbe szabott. A szoknya alsó részén széles, de ritkásan lerakott, szegőzött, saját anyagából varrott fodorral, szélén virágmintás gépi csipkével. Fölötte ugyancsak lerakott fodorral, mely gépi hímzéssel igen gazdagon, szélesen díszített, ennek aljára szintén finom gépi csipkét varrtak. A szoknyarész felső része elöl hat hosszanti csipkebetéttel díszített. A derékrészen és a térd feletti fodros rész toldásánál eredetileg világoskék – ma már krémszínűre fakult – szalagbefűzéses betéttel kiemelt. (A térd mellett a szalagot oldalt csokorra kötötték.)
Mellrésze vállpántos, szögletes nyakkivágással, hosszanti csipkebetétekkel, illetve maslira kötött szalagbefűzéssel díszített. Elöl, a mellrésze – a szoknyarész aljánál használt – gépi csipkeanyagból készült.
Hasítéka hátul a csípőig tart, apró cérnagombokkal gombolódik.
A fehérnemű divatja mindig a felsőruházathoz alkalmazkodott.  Az 1890-es években az úgynevezett "homokóra" sziluettet a derék erőteljes, (sokszor 10-15 cm-es) fűzésével, illetve a mellek és a csípő hangsúlyozásával érték el.  Egy úrihölgy ruha alatt rejtőző alsónemű összeállítása a következő volt: térd alá érő nappali ing; térd alatt összefogott, bő, hátul nyitott alsónadrág; harisnya és harisnyakötő. A hosszú nappali ing fölé került a fűző, ezen felül fűzővédőt (Leibchent, mellénykét) viseltek, illetve alul két alsószoknyát. Mindez az időjárástól függetlenül hozzátartozott az illendő öltözékhez.
1896 körül a hatalmas, bő szoknyák és bő ballonujjak apadni kezdtek. A fűző már nem a derekat nyomta össze, hanem a csípőt. 1899 körül alakult ki – először csak a divatlapokban – a szecessziós nőtípus: tartása S-vonalú, mellét előre, alsó testét hátradöntötte. A ruhák nyaka magas, a keskeny vállnál az ujjak enyhén ráncoltak, a derékrész szintén enyhén buggyos, a szoknyavonal lenn homorúan ívelt volt. Megváltoztak a ruhák anyagai is: a súlyos esésű bársony helyét a puha, könnyed szövetek, selymek, csipkék, hímzett tüllök foglalták el.
A karcsú hatás érdekében redukálódott a fehérnemű is. Az addigi vastag, lenvászonból készült, fodros fehérneműk helyett a lehető legvékonyabb anyagból (batisztból, selyemből) készülteket viselték. Az alakra simuló szoknyák alatt csak egy vékony ingnek s egy (esetleg színes: rózsaszín, lila, ekrü, világoskék) alsószoknyának jutott hely.
A harang alakú szoknyák nem csupán hátul söpörték a földet, hanem elöl is, megnehezítve a járást. Menet közben fel kellett emelni, amitől merészen kivillant az addig takargatott magas szárú cipő s esetleg az alsószoknya is. Az alsószoknyák alsó – gyakran elővillanó – fodrai és a többi fehérnemű is gazdagabb hímzés- és csipkedíszítést kaptak.
Az 1930-as évekig a fehérnemű rendszerint házilag készült, az ügyesebb lányok maguk hímezték stafírungjuk darabjait, a módosabbak az arra szakosodott iparosoknál méretre csináltatták, hímeztették, később üzletben vásárolták.
Egy kelengye – a Divatszalon szerint – az 1890-es években 3-4 tucat nappali és 1 tucat hálóing mellett 18 hálózekét, 2-3 tucat nadrágot, 4-6 tucat harisnyát és rengeteg asztalneműt tartalmazott. De az egyszerű kelengyében is legalább 12 gyolcs és 6 siffon női hálóinget, 6 téli, 6 nyári fűzőt, 24 zsebkendőt s ágyneműt, abroszokat, törölközőket, szalvétákat találunk szép számmal.
1968-ban került a múzeumi gyűjteménybe több rumburgi vászonból készült női ing (alsóruha), alsószoknya, hálóing, gyolcs női nadrág, ágy -és asztalnemű Kintner Ottilia „staférungjából”; a – Hónap műtárgyaként bemutatott – gyönyörű, csipkebetétes, finom gyolcs alsóruha húga, Kintner Róza esküvői alsóruhája volt. A fehérneműk egy részét – Ottilia lánya emlékei szerint – „Spilka kisasszony varrta, ő volt a leghíresebb fehérnemű varrónő és igen szépen hímzett”, de sok ruhát hímeztettek Komárvároson, Galambokon és Karosban is.
Kintner Róza 1898-ban ment férjhez. A Zalai Közlöny 1898 novemberében értesítette a városlakókat, hogy „Szakonyi Géza áll. polgári iskolai tanár jegyet váltott Kintner Róza kisaszonnyal, áll. polgári iskolai tanárnővel Csáktornyán”. Mindketten a csáktornyai polgári iskolában tanítottak, majd 1901 novemberében helyezték a házaspárt Nagykanizsára. Szakonyi Géza a polgári fiúiskolában magyar nyelvet és történelmet, valamint tornát tanított, felesége a leányiskolában számtant, egészségtant, természetrajzot s éneket.
Unokahúga – az alsóruha mellett – megőrizte a polgári esküvőjük előtt a párról készült felvételt is.     

A Budapest, Kossuth Lajos utca 9. szám alatt működő Holzer Divatház (Holzer Sándor cs. és kir. udvari szállító) katalógusának részlete: fehérnemű kínálata a 20. század első évtizedében. (Termékeiket saját üzemükben állították elő. Bár elsősorban finomkonfekciót gyártottak, arisztokrata vevőiknek, színpadi csillagoknak exklusív modelleket is készítettek.)
A Bazár című divatlap részlete, 1916. december 1.		Kintner Róza és Szakonyi Géza a polgári esküvőjük előtt, 1898

Összeállította: Kunics Zsuzsa
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűni idők, eltűnt divatok 1867-1945. Budapest, 1989.
Rudolf Broby-Johansen: Az öltözködés története. Budapest, 1969.