A viza (Huso huso L.) a tokfélék családjának nagyméretű faja, a Fekete-, Azovi-, Kaszpi- és Adriai-tengerben, valamint az azokba ömlő nagyobb folyókban él. A Dunán a folyamszabályozási munkálatok előtt egészen Passauig felúszott, azóta elterjedésének határa lejjebb szorult. A Vaskapu erőmű 1970-es megépülése óta Magyarországon vizát csak egyszer fogtak, Pakson, 1987-ben.
A viza tengeri hal, csak ívásra vonul a folyókba. A faj állományának egy része már ősszel elhagyja a tengert és a folyókban telel, más része csak tavasszal kezdi a vándorlást. Az ívóhelyeken március-május között rakja le ikráit, amelyek száma a több százezertől a 7 millióig terjedhet. Ívás után a viza azonnal visszaindul a tengerbe, a kikelő ivadék is a tenger felé úszik, előbb a deltavidék félsós vízében él, majd néhány év után a tengerbe vándorol. A fiatal állatok rendkívül gyorsan nőnek, később fejlődésük lelassul. Az ivarérettséget csak 12-18 éves korukban érik el, de akár 100 éves kort is megérhet egy-egy viza. Maximális testhossza 9 méter, testtömege 1500 kg lehet, ragadozó állat. A viza halászatára évente két időszakban kerülhetett sor, ősszel és tavasszal.
Ez a halfaj nemcsak a Dunán és annak mellékfolyóin úszott fel, hanem a Dnyeszteren, Dnyeperen, Volgán, Donon és Kámán is megtalálható volt. Őseink tehát a honfoglalás előtt is ismerhették ezt a nagytestű halfajt. A viza történelmi forrásokban, oklevelekben is megjelenik. A Képes Krónika is megemlíti, hogy 1051-ben a Dunántúlról visszavonuló III. Henrik német-római császár élelmiszert kért a magyar királytól, I. Andrástól, aki 50 óriás vizát juttatott a németeknek.
A hazai vizekre jellemző nagy halbőség ellenére csak kevés halcsont kerül elő régészeti lelőhelyekről, a viza előfordulása még ritkább. Ennek oka a feltárás módszereivel is magyarázható, hiszen a sokszor kisméretű halcsontok az objektumok betöltésének gondos átszitálása nélkül alig vehetők észre, még inkább igaz ez a pikkelyekre, amelyek pedig jó eséllyel megmaradnak több száz év után is. A halcsontok közül a ponty, csuka maradványok, illetve a nagyobb harcsacsontok viszonylag könnyen azonosíthatók. A viza sokkal ritkább, mivel a tokfélék, amelyekhez a viza is tartozik, a félcsontos halak (Ganoidei) alosztályába tartoznak. Koponyájuk porcos és egész belső vázukra a porcos elemek túlsúlya a jellemző, azaz ezek a részek többnyire elbomlanak a talajban. Az úszósugarak elcsontosodnak, megmaradási esélyük jobb.
A Romlottvár 2010. évi feltárása során (ásatásvezetők: Vándor László, Száraz Csilla) egy viza mellúszósugara, bognártüskéje került elő majdnem teljesen épen. A csont hosszúsága 142 mm, szélessége 37 mm. A hal nagyjából 176 cm hosszúságú, azaz ember nagyságú lehetett. Ez az egyed fajának kisebb méretű, valószínűleg még fiatal példánya volt.
Vizacsontok a Dunántúlon mindössze 15 lelőhelyről kerültek elő, többségében a Duna-menti területekről, városokból, várakból, kolostorokból egyaránt. A lelet különlegességét méretén túl az is emeli, hogy a Dunántúl délnyugati régiójából eddig ez az egyetlen azonosított vizacsont. Vizát falusi lakosság nemigen fogyasztott, drága, mondhatni főúri éteknek számított, romlandó húsként szállítási költségei is magasak lehettek.
A Nagykanizsa délkeleti határában fekvő Szentgyörgy falu a 15. század végén Csapi Apollónia hozományaként került bajnai Both János birtokába. A Mátyás király alatt felemelkedő új főnemességhez tartozó Both testvérek 1480 őszén kaptak erődített kastély építésére engedélyt a királytól. A rövid életű kastély a török terjeszkedés idején Kanizsa előterét védő végvár lett. A törökök 1566-ban és 1575-ben eredménytelenül ostromolták. Az 1570-es évek végén a Haditanács döntése értelmében lerombolták.
A Romlottvár csontanyagát egy főúri kastély konyhahulladéka képezi, a darabolt állatcsontok összetétele is ezt tükrözi, mivel számos állatfaj csontjai megtalálható köztük. A háziállatokon, baromfikon kívül őz, gímszarvas, mezei nyúl, illetve egyetlen vizacsont is előkerült. A falusi településeken élők étkezése egyszerűbb, fajban szegényebb, a nagyvadak többnyire hiányoznak.

Írta és összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus, archeozoológus
Fotó: Hohl Zoltán; közreműködött: Kunics Zsuzsanna, Várnagy Veronika

Felhasznált irodalom:

Bartosiewicz László – Takács István: Osteomorphological studies on the great sturgeon (Huso huso Brandt). Archeofauna 6 (1997)
Pintér Károly: Magyarország halai. Biológiájuk és hasznosításuk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
Tugya Beáta: Nagykanizsa – Miklósfa – Romlottvár (Botszentgyörgy vára) 16. századi állatcsont leletei. Zalai Múzeum 23, 2017
Vándor László: Botszentgyörgy vára (Az ún. Romlott-vár kutatásainak eredményeiből). Nagykanizsai Honismereti Füzetek 9. 1995.
Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk történetéből. Budapest, 1977.
Internetes fotó forrása: https://elovilag.turaoldal.hu