Gyermekjáték: Laterna magica

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: December

A laterna magica („bűvös lámpás”) egy olajlámpával működő vetítőgép, a modern diavetítő őse, mely üveglapokra festett képeket vetített vászonra vagy falra. Galvanizált bádoglemezből készült, a hasáb alakú kis doboz négy kifelé álló, karmos, aranyszínűre festett vaslábacskán áll. Az alján egy kb. 5 cm átmérőjű kör alakú nyílás van, a nyílásból kivágott fémlemez egy kissé lesüllyesztve kapcsolódik az aljához, erre helyezték hajdan a lámpást. Oldalán egy zsanéros, apró kilinccsel záródó kis ajtó található. Az ajtóra és a doboz oldalára hosszúkás kis szellőző nyílásokat vágtak. A doboz felső nyílásába illeszthető a sárgaréz peremű kémény. A vetítő előlapjába egy nagyító lencsét és elé egy kiálló lemezt erősítettek, ebbe lehetett a festett üvegképeket behelyezni. A fémlemezen lévő nyílásba csatlakozik a henger alakú vetítő cső, melynek a tövénél és a végén is egy-egy lencse található.

A laterna magicához egy kis papír dobozban 36 db színes, hosszúkás, téglalap alakú, piros papírkerettel szegélyezett üvegkép is tartozik. A lemezeken általában négy, különböző témájú képecske látható: cirkuszi jelenetek, állatok, gyermekek, évszakok, életképek, Európa és a nagyvilág nevezetes épületei, tájai, lakói.

Fennmaradt az üvegképek egy eredeti (valószínűleg 10 képet tartalmazó) kis gyári doboza is „Bilder zu Laterna magica” és „J. F. Fabrik-Marke” felirattal és emblémával a tetején. E szerint a lemezeket Németországban, Nürnbergben készítette Johann Falk, aki laterna magicák, vetítők mellett működő modellgőzgépeket is gyártott. (Valószínűleg a Laterna magica is az ő termékük.)

A vetítő dr. Révffy Andor (1895-1983) ügyvéd, bíró gyermekkori játéka volt, édesanyjától, dr. Révffy Zoltánnétól kapta ajándékba a 20. század első évtizedében, amikor még Székelyudvarhelyen laktak. Az üvegképeket – emlékei szerint – Bécsben vásárolta az édesanyja.

A laterna magicát, a „bűvös lámpást” a philadelphiai Henry R. Heyl szabadalmaztatta 1870-ben. Azonban az első vetítőt Leone Battista Alberti építette 1437-ben, mai formája a 17. század közepén jött létre. 1663-ban már megvásárolható volt a nevesebb londoni optikusoknál.

A laterna magica a vándormutatványosokhoz is eljutott, a szórakoztatás eszközévé vált. 1798-ban a belga Étienne-Gaspard Robert, művésznevén Robertson a laterna magica egy általa fejlesztett verziója segítségével szellemekhez hasonló képeket vetített Phantasmagoria című előadásain. Ezt a teremben szálló füsttel kombinálta igen hatásosan, óriási sikert elérve nézői körében.

A 19. században több vándorló „laterna magica-művész” járta Nagy-Britanniát, bemutatókat tartva a városokban és falvakban. Néhányuk „speciális effektusokat” is előidézett, az üveglapok csúsztatásával és forgatásával mozgóképeket hozott létre. A legnépszerűbb a gyermekek körében a „Patkánynyelő” volt, melyen patkányok „ugráltak” egy alvó ember szájába. A 19. században rendkívül népszerűek voltak a „lámpások”, a film feltalálása után azonban egyre inkább háttérbe szorultak.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Lázsiás

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: November

Vastag vörösrézláncból készített, nyolcas szemekből összeállított nyaklánc, melynek láncszemeit a kereszteződéseknél vékony sárgaréz dróttal sűrűn betekerték. A láncra kis rézlemezekkel 11 ezüstérmét nitteltek. A középső Mária Terézia 1780-as tallérja, két oldalán Ferenc József két-két 1880-as évekből származó florinosa, a szélső három pedig Ferenc József egykoronása az 1893 és 1915 közötti évekből. A nyaklánc egyszerű hurokkal zárul.

A nyaklánc ajándékozója, Nagy Andrásné mesélte a nyakláncról 1971-ben Nagykanizsán: „Valamelyik rokonunk készítette a leány számára, akinek udvarolt. Apám mesélte, hogy szedtek össze fényes pénzeket, és megcsinálták nyakláncnak, főleg a Kiskanizsán élő cigányok. Gyűrűket is készítettek pénzekből. Mikor elmentek a vásárra, ott árusították, vásárlóik is főleg cigányok voltak. A lányok és asszonyok büszkén hordták a nyakukban. Leginkább a rézműves lăkătár vagy köszörű cigányok foglalkoztak a készítésével, mert nekik volt hozzávaló felszerelésük.”

A lázsiás rögzítetlen, végeinél horgasan egymásba akasztott, pénzérmékből készített, erőteljes vagyon- és rangjelző szereppel bíró nyakék. A pénzes nyakékek az ország déli részén voltak gyakoribbak, ahol közvetlenebb és erőteljesebb volt a balkáni, délszláv népviseletek hatása, de a 19. században alapvetően az ország minden táján viselték ezt az ékszert. A legváltozatosabbak a Kalocsa és Baja környéki ötvösök lázsiásai voltak. A nyakékek a felfűzött pénzekről kapták a nevüket: Bácskában egy 18. századi pénzről, a lázsiásról nevezték el, a Duna-menti falvakban húszas, a Sárközben tallér volt a neve. A magyarok lázsiásféléi főleg kisebb értékű, de nagyobb méretű ezüstpénzekből álltak, általában 3–11 darabból. Sokszor gyöngyökkel vagy díszes fémláncokkal kombinálva viselték őket, de akadtak zsinórra vagy textilpántra fűzött darabok is. A lányok általában örökségbe vagy ajándékba kapták a láncot, de például Baja környékén a menyasszony a vőlegénytől kapott jegypénzből készíttette az ékszert. Az első világháború után lassan kiment a divatból a lázsiás, ugyanis a városias, polgári viselethez már sokkal jobban illett a nyaklánc.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
Tárgyfotó: Hohl Zoltán
Fotó: Folkpédia

Menyasszonyi gyöngyvirágos koszorú

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Október

Gyöngyvirágos menyasszonyi fátyollal körülvett esküvői fénykép és vőfélybokréta keményfából faragott, kidomborodó faragással díszített, mély, üvegezett keretben. Az 1938-ban készült műtermi felvétel Müller Lajost és feleségét ábrázolja: a bőszoknyás menyasszony fehér ruhát és hímzett, viaszvirágokkal díszített tüllfátylat visel, kezében egy csokor virágot tart. A vőlegény fekete öltönyt és kabátot visel, gomblyukában csokorra kötött taftszalagos, viaszvirágos bokrétával. A ládika akkor készült, amikor a fiatal pár Surdról Beleznára költözött, és Müller Lajos a közelben lakó „Jakab zsidónál” látott a falon egy hasonló bekeretezett fényképet a menyasszonyi koszorúval. Neki is megtetszett az ötlet és emlékül készített egy hasonlót, amit a szoba falára akasztottak fel.

A falvakban a 20. század első felében a házasságkötés ideje hagyományosan az októberi szüret és az advent közötti időszakra, illetve farsangra esett. Ekkorra már befejeződtek a földeken, szőlőben végzett mezőgazdasági munkák, és egyházi tiltás sem akadályozta a lakodalmak megtartását, mint pl. advent vagy nagyböjt idején.

A házasságkötés külsőségeihez sok jelképes tárgy kapcsolódott, amelyek mindenki számára egyértelműen kifejezték a házasságkötés megtörténtét. Ilyen volt a vőfélybot, a menyasszony közszemlére kitett hozománya, a házasulandók ünnepi öltözete, a lakodalmi kalács vagy az új asszony felkontyolása és főkötőjének felvétele is. Az egyik legszimbolikusabb, legtöbb jelentést magában hordozó tárgy a menyasszony koszorúja volt: ez tisztaságát, szüzességét fejezte ki. Szigorúbb hagyományőrző területeken nem érintetlen lány nem is viselhette.

A középkortól kezdve a leányok tisztaságuk kifejezéseként pártát viseltek. A pártát csak évszázadok múltán váltotta fel a koszorú divatja, amelyet hagyományosan élővirágokból – rózsából, gyöngyvirágból, nefelejcsből és természetesen rozmaringból – kötöttek. A párta és a koszorú között azonban jelentős különbség volt, hogy előbbit a lányok a férjhezmenetelükig minden vasárnap és ünnepnap felvehették, a koszorút azonban csak az esküvő napján tehette fejére a menyasszony. A néphit szerint a lakodalom folyamán az új pár veszélyeztetett, átmeneti állapotban volt, ezért védelmük és jövendő szerencséjük érdekében mágikus eljárásokat hajtottak végre. Különösen a menyasszony volt kitéve rontásnak, szemmel verésnek, ezért koszorújába színes szalagokat, apró tükröket építettek az ártó tekintetek visszaverésére.

Az élővirágból kötött koszorúk mellett a 19–20. század fordulójától kezdve megjelentek a színes papírból készített, szalagokkal, gyöngyökkel, fém rezgőkkel díszített művirágos koszorúk is. Az 1920-as évektől kezdve a városi minták hatására a parasztmenyasszonyok viselete fehérré vált, így a színes koszorúkat is felváltották a fehér viaszvirágos mirtuszkoszorúk. Egyre nagyobb szerepet kapott a menyasszonyok viseletében a fátyol is, amely eredetileg a polgári ruhához tartozott.

A Nagykanizsa-környéki falusi menyasszonyok viselete sokáig átmenetet képzett a falusi és a városi minták között: fehér blúzt, a sok alsószoknya felett fehér szoknyát, efelett pedig ünnepélyes fekete selyemkötényt viseltek, amelyen kitűnően érvényesült a hosszú tüllfátyol hímzett mintája.

A lakodalom folyamán a menyasszony és a vőlegény belépett a házasok körébe, amit formálisan is kifejeztek és elismertek a jelenlévők. Az egyik legjelentősebb mozzanat a menyasszony felkontyolása volt: a nyoszolyóasszony a menyecske hajából kontyot fésült és ráillesztette a főkötőt – például Kiskanizsán a kontyot fedő lekötőt és rá a fejkendőt, Zalakomárban a gyöngyösneccet. A menyasszonyi koszorú, ill. a fátyol levétele az asszonnyá válását fejezte ki, ezután az új asszony csak az asszonyokat megillető főkötőt viselhette. Többé nem mutatkozhatott hajadonfőtt, még otthon sem lehetett fedetlen fővel. A keresztény Európában az asszonyok betakart fejükkel ismerték el férjüknek való alárendeltségüket és hirdették férjes asszony voltukat.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzos-segédmuzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Díszes iskolai füzet, 1880-as évek

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Szeptember

A polgári leányiskolai füzet elő- és hátlapja fényes felületű, nyomott, domború, aranyozott mintázattal, kis képecskékkel díszített. Az előlap közepén ovális keretben két kis puttó virágfüzérrel játszik egy fa tövében, hátlapján szintén ovális keretben egy folyó menti város képe látható. A borító aranyozott kerettel díszített, melynek négy sarkában vadászjeleneteket örökítettek meg.

Belső felosztása vonalas, magyar nyelvórán használták az 1880-as években. A múzeum gyűjteményében található füzettartó összesen öt díszes füzetet tartalmaz, melyek oldalait a Steffanits testvérek: Pepsa, Mária és Josefine írtak tele gyöngybetűikkel.

A füzetben különböző témakörökhöz kapcsolódó feladatok olvashatók, például:
-„Írják ki a következő mondatokból előbb az alanyokat, azután az állítmányokat.”
- „A „kér” igegyökből alkossanak egy szócsaládot és némely szavait alkalmazzák mondatokba.” – „Főnév: kérelem, melléknév: kérdező, ige: kérlel.”
- „Névutók alkalmaztassanak mondatokba.” – „A madár a ház fölött repül. A szomorúság miatt lettem beteg.”

A polgári iskola a városok, nagyobb községek jobb módú kispolgárainak, középrétegeinek gyermekei számára az 1868. évi törvény által szervezett iskolatípus, ahová a tanulók a népiskola négy osztályának elvégzése után léphettek át.

Tantárgyait a gyakorlati hasznosság, a polgári életforma szükségletei alapján állították össze. A törvény szövege szerint a következő tárgyakat kellett tanítani: hit- és erkölcstan; anyanyelvi irálytan és irodalom; számvetés, kiterjesztve a polgári politikai számvetésig; mértan; hazai és egyetemes földrajz és történelem, természetrajz, természettan és vegytan (tekintettel az iparra, kereskedésre és gazdaságra); mezei gazdaság vagy ipartan, tekintettel a község és vidéke szükségére; statisztika; köz-, magán és váltójog alapvonalai; könyvvitel; rajz a mértannal összhangzatba véve, és szépírás; ének; test- és fegyvergyakorlat.

A polgári iskolát nem kötötték hagyományok, mint a gimnáziumot, ezért már kezdeteinél új törekvések hordozóivá vált. Szinte születése pillanatától bevezette az anyanyelvi oktatást, nagyobb teret biztosított a természettudományoknak, a munkaoktatás és a szemléltetés elvét tudatosan és széleskörűen alkalmazta. Az élettel kapcsolatban gyakorlatiasságra, hasznosságra törekedett. A törvény célkitűzései között kiemelt szerepet kapott még a művelt, magyar polgári háziasszony nevelése a polgári leányiskolákban.

Összeállította: Horváth Franciska történész-segédmuzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Kanizsai vendéglátóipari emlék: a Polgári Egylet vendéglő készletébe tartozó berndorfi alpakka kávés kanna, 19. század vége

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Augusztus

Lefelé erősen kiöblösödő, alpakkából készült, fedeles kávés kanna. Felfelé ívelő kiöntője a szájperem fölé emelkedik. Zsanérral ráhajló, domborodó fedelén gombbal díszített. Ívelt füle négy karéjos dísszel illesztett a kanna vállához és hasához, az eredeti alpakka fogantyút utólag vasból készült toldással helyettesítették. Kiszélesedő talpon áll. Alján a készítő, az 1843-ban alapított, alsó-ausztriai Berndorfi Fémáru- gyár beütött védjegye látható: ovális mezőben a „sétáló medve”, felette a gyár nevének rövidítése: „B MF” (Berndorfer Metallwaaren Fabrik), alatta az „ALPACCA” felirat. Ezt a védjegyet az 1880 és 1891 között készült termékeken használták. Az embléma alatt a „POLGÁRI EGYLET 1” beütött felirat olvasható.

A Berndorfi Fémáru-gyár kiváló minőségű alpakka és alpakka-ezüst edényeket, étkészleteket, evőeszközöket és dísztárgyakat gyártott „magánházak, szállodák, vendéglők és kávéházak részére”. Ügyfeleik között nagy vasúti és hajózási társaságok is megtalálhatók voltak, de a császári ház is a vásárlójuk volt, Erzsébet császárné a korfui palotáját, az Achilleiont és a Miramare császári jachtot berndorfi evőeszközökkel szerelte fel.

Az alpakka kávés kanna az egykor a Sugár út 3. szám alatt működő Polgári Egylet vendéglő készletéhez tartozott. Valószínűleg az egyleti székház és vendéglő 1885. évi megnyitásakor vásárolták, s használták évtizedeken keresztül.

Az 1836-ban alakult Bürger Verein kezdetben német nyelven, majd 1848-tól magyar nyelven vezette jegyzőkönyveit, s nevét is Polgári Egyletre változtatta. Tagjai között a nemesi és az iparos származásúak, kereskedők, értelmiségiek egyaránt megtalálhatók voltak, 1865-től bármely felekezetű egyén felvételét kérhette az egyesületbe.

Megalakulásuk után uradalmi épületekben béreltek maguknak helyiséget, majd 1840-ben megvásárolták székháznak a Fő út – Deák tér sarkán (a Kölcsey utcai taxiállomás helyén) egykor állott, egyszerű, egyemeletes, háromszög oromfalas épületet. Az épület földszintjén működött a Polgári Vendéglő, melynek „csinos kioszkkal” díszített kerthelyisége kedvelt volt a városban.

Az egylet fennállásának 50. évfordulójára, 1885-ben új díszes, eklektikus stílusú székházat emeltetett a Sugár úton. A homlokzattervet Geiszl Mór, az épülettervet Hencz Antal ismert helyi építészek készítették. 1888-ban karzatos, színpados nagyteremmel bővítették az épületet, ahol fényes táncmulatságokat, hangversenyeket, előadásokat műsoros esteket rendeztek. Az Egylet tulajdona volt a keleti oldalon téglafallal, a Sugár úti oldalon 1890-től téglaoszlopos, díszes vaskerítéssel körülvett, Egylet-kertnek nevezett szomszédos park is.

A székház emeletén kapott helyet a nagyterem mellett az olvasó-, biliárd-, kártya- és társalgó terem. A földszinten működött a vendéglő, melyhez „mulatókert és kényelmesen berendezett nyári casino helyiség” tartozott. Az árnyas kerthelyiséget nyáron sörözőként hasznosították, a városi társas élet kedvelt színtere volt, juniálisok, hangversenyek színhelye.

Az Egylet-kert északi részén 1891-ben a város egy kisebb területet megvásárolt a Koronaherceg (Rozgonyi) utca meghosszabbításához, majd 1901-ben egy újabb területet vett, melyet a mellette fekvő saját telkével együtt parkosíttatott, „Városi sétakert” néven közparkot alakítottak ki. Itt épült fel később (1927-ben) a Városi Színház épülete.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A Polgári Egylet vendéglő árnyas kerthelyisége 1920 körül Az asztalnál balról Knortzer György, a Zalamegyei Gazdasági Takarékpénztár vezérigazgatója, a Tűzoltó Egylet parancsnoka, mellette Eperjesy Gábor, a Dél-zalai Takarékpénztár főpénztárnoka, a Katholikus Legényegylet világi elnöke ül.
A kávéskanna talpának részlete	A Berndorfi Fémáru-gyár – kávéskanna alján látható, beütött – védjegye
A Polgári Egylet vendéglő reklámja, 1911

Fagylalt konzervír

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Július

Horganyzott és csiszolt lemezből készült, fogantyúval ellátott, kettes fagylaltkihordó. Oldalán félkör alakú, kis zárral ellátott ajtó található, festése kívülről drapp, belülről krémszínű olajfesték. A konzervír belsejében egy kis polc található, amellyel két adag fagylalt szállítására volt alkalmas. Az ajtaján „M.GY.” – Makoviczky Gyula monogramja olvasható.

A fagylaltkihordót a Makoviczky Cukrászdában, a Deák tér 13. szám alatt használták a 20. század első felében. A házat Bajer Vince cukrász építtette 1903-ban, szecessziós stílusban. Itt működtette cukrászdáját egészen 1910-ig, amikor is Makoviczky Gyula egy évre bérbe, majd teljesen átvette. A mester híre messzire eljutott. Puncstortája különösen népszerű volt, flódniját Bécsben is kedvelték. A második világháború után az üzlet utódját Muskátli cukrászdának nevezték.

Makoviczky Gyuláné visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a konzervírt az üzlet berendezése idején (1910) Budapestről hozatták. Ha valaki telefonon rendelt fagylaltot, akkor a konzervírbe szállították a lakására. A fagylaltos poharakat már előzőleg jégszekrényben hűtötték, amibe aztán bekerült a fagylalt, amit legtöbbször a háziszolga szállított ki biciklivel. Azonban volt példa arra is, hogy a vevő saját maga vitte el a fagylaltot, de a konzervírért nem kellett betétet fizetni, hiszen a legtöbb esetben ismerték a vásárlókat és soha egy kihordó sem veszett el.

Marco Polo, a híres olasz utazó 1298-ból származó úti jegyzetében arról írt, hogy a kínaiak már ötezer évvel ezelőtt ismerték a fagylalt korai változatát. Gyümölcsleveket mézzel édesítettek, s hóval, jéggel hűtötték, fagyasztották. A fagylalt történetében akkor következett be nagy fordulat, amikor az 1500-as években egy cataniai cukrásznak zseniális ötlete támadt. Kitalálta, hogy a jeget és a havat nem közvetlenül az alapanyagokhoz adja, mint addig tették, hanem csak hűtőeszközként használja. Az elv egyszerű volt: az alapanyagokat egy tégelybe tette, amit azután jégbe állított, s lassan forgatott, míg az edényben meg nem fagyott a massza. Tulajdonképpen még ma is így készül a fagylalt.

Az első, fagylaltot árusító kávéház valószínűleg Párizsban nyitott meg, ám a fagylalt addig nem terjedhetett el széles körben, amíg az ipari forradalom

a konyhatechnológiát is el nem érte, hiszen a fagylalt előállítása, és főképpen folyamatos hűtése nagy kihívás elé állította a készítőket és drágává is tette a terméket. A 19. század végére már a legtöbb magára valamit is adó kávéházban lehetett kapni fagylaltot.

Cserkészing

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Június

Khaki színű, vászon cserkészing, melyet Vegele Károly gimnáziumi tanár hordott az 1920-as években. A cserkészek alapegyenruhája cserkészkalapból, hosszú ujjú cserkészingből, nyakkendőből, cserkésznadrágból és cserkészövből állt, ahogy ma is.

A cserkészet létrehozása Robert Baden-Powell, brit tábornok nevéhez kötődik, aki elképzeléseit 1908-ban megjelenő könyvében – a Cserkészet fiúknak – fogalmazta meg, ami ezután a világ cserkészetének vezérfonala lett. Megfogalmazása szerint a cserkészet célja a talpraesett, gyakorlati életben jártas, Isten-hívő, természetszerető, vidám, de meggondolt fiatalok nevelése.

Magyarországon az első cserkészcsapat 1910-ben alakult meg ifj. Szilassy Aladár és Megyercsy Béla református lelkész vezetésével a Budapesti Ifjúsági Egyesületben, ezt követően sorra alakultak a csapatok. A cserkészet meghonosításában élen jártak a piaristák, elsősorban Sík Sándor, a budapesti piarista cserkészcsapat alapítója, aki a Magyar Cserkészszövetség elnökeként 1921 szeptemberében Nagykanizsán is járt.

Nagykanizsán 1919 végén alakult az első cserkészcsapat a kegyesrendi gimnáziumban, 74. sz. Törekvés cserkészcsapat néven, vezetője Vegele Károly világi tanár lett. A csapat nyaranta legtöbbször az Inkey család egyik közeli birtokán – Iharosberényben, Pogányszentpéteren, Máriatelepen – táborozott. Részt vettek országos táborokon is, például 1921-ben Balatonedericsen, 1925-ben Nagymaroson, a piarista csapatok nagytáborában, 1926-ban a Nemzeti Nagytáborban Megyeren és 1933-ban Gödöllőn a IV. Világdzsemborin. A cserkészek nyári táboraik költségeire rendszeresen tartottak jótékony célú előadásokat zenés, táncos jelenetekkel.

Az 1920-as évek elejére már minden nagyobb nagykanizsai oktatási intézménynek volt csapata:

• 75. számú Árpád cserkészcsapat, a Polgári fiúiskola csapata.
• 77. számú Szent László Cserkészcsapat, a Kereskedelmi és munkásifjak és a Nagykanizsai Iparostanonciskola csapata.
• 238. Árpádházi Boldog Jolánta leánycserkészcsapat, a Notre Dame Leánygimnázium csapata.
• 226. számú tündérke csapat, mely a 1-4. osztályos tanulók-ból verbuvált cserkészcsapat volt.
• 374. Kisfaludy öregcserkészcsapat, mely a 18. életévüket betöltött, volt cserkészekből alakult.

Összeállította: Horváth Franciska történész múzeológus

Ebbárca

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Május

Az ebbárcák, vagy ahogy több helyen említik ebvédjegyek kialakulása az ebadózás bevezetésével jelent meg.

A 19. század közepétől a városok a veszettség elterjedésének megakadályozására és a kutyák garázdálkodásai ellen különböző „elővigyázati és oltalmi intézkedéseket” hoztak. Gyökeres változást az ebadó bevezetése, és a fémből készült védjegy alkalmazása jelentett. Buda városa 1868-ban döntött a kutyabárcák alkalmazásáról, Pest 1870-től védjegy, majd ebvédjegy néven jelentette meg bárcáit, Nagykanizsa pedig 1876-ban vezette be. Az ebbárca alapján tehát könnyen megállapítható volt a kutya tulajdonosa és egyben igazolta az adófizetést is. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy az ebbárca az esetek nagy többségében elsősorban nem az adó befizetésének volt a jól látható nyugtája, hanem a nyilvántartásba vételt jelentette.

A bárcák horgany- és rézlemezből, alumíniumból, ónból és cinkből öntési vagy sajtolási eljárással készültek. Az egylapúakat préseléssel, a mívesebb darabokat és a kétlapú érmeket pénzverési technikával állították elő. Anyaguk sokszor az „ebadó osztálytól” is függött: házőrző vagy foglalkozáshoz szükséges, I. osztályba sorolt kutyáké fehér, míg a „fényűzésre rendeltetett”, II. osztályba sorolt kutyáké sárga bádogból készült.

Az érmeken általában kutyafejeket, és egész alakos kutyákat ábrázoltak, valamint feltüntették az évszámot, helységnevet, adólajstromszámot is. Előállításukra nagyobb műhelyek szakosodtak, amelyek átvették egymástól a különféle motívumokat.

A múzeumban őrzött mindkét ebbárca rézből készült, viszont különböző időszakból származik (1888 és 1908), illetve az egyik Nagy-Kanizsa, míg a másik Zala Vármegye felirattal ellátott.

Türelemüveg

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Április

A türelemüveg – más néven bányászpalack, türelempalack vagy türelemmunka – szűknyakú üvegben elhelyezett faragott ábrázolást jelent. Az első darabokat a 16. században Nyugat-Európában készítették, ahonnan kedvelt kandalló- és sublótdíszként terjedt tovább a kontinensen. Magyarországon a 18. századból datálhatjuk az első ismert, vadaskertet ábrázoló türelemüveget.

A türelemüvegeket ügyeskezű pásztorok, börtönben raboskodók vagy – megsérült – bányászok készítették, rendszerint kiürült orvosságos üvegből. A belsejében található jelenet összeállításának két módja volt: a szerkezetet előre megépítették úgy, hogy összecsukható legyen, majd az üvegbe csúsztatva fonal segítségével szétnyitották; vagy az apró elemeket az üveg belsejében állították össze. Ehhez finom csipeszt, fogót, elvékonyított végű drótkampót használtak, az apró alkatrészeket pedig parányi ékekkel vagy ragasztóval, enyvvel rögzítették egymáshoz. Az üveget gyakran ékelt aljú dugóval zárták le, hogy később ne lehessen felnyitni: a dugó alját átfúrták és cérnát fűztek át rajta. A cérna végét az ék végére hurkolták és ezután a dugót betették az üveg szájába, a cérnával lassan áthúzták az éket a lyukon, majd végül lerántották az ékről a cérnát.

A türelemüvegek legismertebb és Nyugat-Európában legnépszerűbb formáját az öblös, fekvő üvegben elhelyezett hajómodellek jelentették. Magyarországon a legnépszerűbb formák egyike volt a bányászjelenetek ábrázolása, amely az üvegben 3-4 szintre tagolva mutatta be a bányamunka jellegzetes mozzanatait. Emellett a vallási jeleneteket – kálváriát, vagyis Krisztus kínszenvedését; valamint oltárt – ábrázoló türelemüvegekkel találkozhatunk hazánkban.

A kálváriát ábrázoló türelemüvegekben központi helyen a keresztre feszített Jézus áll, mellette pedig a szenvedés eszközei – lat. arma Christi –, vagyis a Krisztus elárulásával, megkínzásával és a megfeszítésével kapcsolatos tárgyak jelennek meg. A feszület és az alatta álló alakok – Mária, Mária Magdolna, Arimateai József vagy a katonák – mellett a következő részletek szerepelhetnek a türelemüvegekben:

• 30 ezüstpénz (vagy pénzes zacskó): a pénzösszeg, amiért Júdás elárulta Jézust a főpapoknak
• kakas: a bűnbánat és a feltámadás szimbóluma, valamint a hajnal hírnöke, amely Péternek eszébe juttatta Jézus szavát, miszerint mielőtt a kakas megszólal, Péter háromszor tagadja meg őt
• kötél: amivel megkötözték Jézust, amikor kihallgatásra vitték
• passióoszlop és korbács: az oszlop Pilátus palotájából, ahol Jézust megkorbácsolták
• kézmosóedény, vizeskorsó: Pilátus kézmosással fejezte ki ártatlanságát Jézus halálra ítélésében
• töviskorona, bíborköpeny és nádszál: Jézus megcsúfolásakor a római katonák gúnyból bíborköpenyt borítottak rá, töviskoronát tettek a fejébe és jogarként nádszálat adtak a kezébe
• Veronika kendője: Veronika az asszonyok között volt, akik követték Jézust a Golgotára, kendőjével megtörölte Jézus arcát a keresztúton
• kalapács, szögek: Jézust ezzel a három szöggel feszítették a keresztre
• INRI feliratú tábla (Iesus Nasarenus Rex Iudeorum): a kereszten táblára írták a büntetés okát, a táblán az elítélt neve, a származási helye és a bűntett megnevezése szerepelt: Názáreti Jézus, a zsidók királya
• szivacs: Jézusnak ecetbe mártott szivacsot nyújtottak egy izsópszálra tűzve a keresztfán, hogy szomját enyhítsék
• lándzsa: Jézus oldalát átütötték lándzsával, hogy biztos legyen a halál bekövetkezése
• kehely: Jézus az utolsó vacsorán használta; a kereszt alatt Arimateai József ezzel fogta fel Jézus vérét
• két lator: a két gonosztevő, akiket Jézus mellett feszítettek keresztre: Dizmász és Gesztász
• Krisztus köntöse: Mária keze munkája, Krisztus egybeszőtt, varratlan értékes inge, amelyet a katonák nem daraboltak szét, hogy osztozzanak rajta, hanem kockával kisorsolták, kié legyen
• kocka, dobókocka: a katonák kockavetéssel sorsolták ki, hogy kié legyen Krisztus köntöse
• létra: a kereszthez támasztott létrán állva emelte le Arimateai József és Nikodémus Krisztus testét a keresztről
• fogó: ezzel távolították el a három szöget Krisztus testéről
• kígyó: életadó állat, a bűnből való gyógyulás; a megfeszített Krisztus, a keresztről való levétel és a keresztre feszítés előképe
• tulipán: a tavaszi megújulás és a szépség kifejezője, ugyanakkor a magányosság, az elmúlás és a halál szimbóluma
• izsóp: a földből kinövő két szál izsóp az irgalom növénye

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató

Fotó: Hohl Zoltán

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt vert 3 krajcáros spionpénz, más néven „csavaros krajcár”

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Március

A gróf Batthyány Lajos által vezetett első független, felelős magyar kormány pénzügyminisztériumának élére Kossuth Lajos került. Legfontosabb feladatának a független magyar pénzügyigazgatás és pénzügyi rendszer megteremtését tekintette.

A gazdasági és pénzügyi válság hatására értéküket vesztett osztrák bankjegyek helyett önálló magyar pénz kiadását határozta el. A bankjegyek fedezetének megteremtésére országos adománygyűjtési és kölcsönjegyzési mozgalom indult. Nemzeti bank híján Kossuth a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal egyezett meg az önálló magyar bankjegyek kibocsátásáról. A bankjegynyomda létrehozásával és vezetésével Landerer Lajost bízta meg a kormány, helyéül a Károly laktanyát jelölték ki, a szükséges nyomdagépeket Angliából szerezték be. Az első 2 forintos forgalomba hozatalát 1848. augusztus 5-én jelentették be.

Az ún. Kossuth-bankók váltópénzeként pénzérméket verettek – a korábbi latin nyelvű helyett – magyar felirattal.

1848-ban arany dukát és ezüst 10 és 20 krajcáros készült előlapján V. Ferdinánd arcképével. Hátlapjukon Szűz Máriát ábrázolták a kis Jézussal. Körfeliratuk: SZ. MÁRIA IST. ANNYA – MAGY. OR. VÉDŐJE. 1848 (Szűz Mária Isten anyja, Magyarország védője, 1848).

Ezen kívül réz 1 és 2 krajcáros került forgalomba. Az érméket a nagybányai és a körmöcbányai pénzverdékben verték. (N.B. és K.B. verdejel szerepelt rajtuk, visszatértek a hagyományos magyar verdejelöléshez.)

1849-ben már csak ezüst 6 krajcárost, valamint réz 3 és 1 krajcárosokat vertek, ezeken már nem szerepelt az uralkodó, hátlapjukon a koronás kiscímer látható, köriratuk: „MAGYAR KIRÁLYI VÁLTÓPÉNZ”.

 A szabadságharc alatt jelentek meg a szétcsavarható ún. spionpénzek, más néven csavaros krajcárok. A múzeum által őrzött 3 krajcáros, rézből készült, 1849-ben Nagybányán vert (verdejele N.B.) érme két darabból áll, szétcsavarozható. A súlya kivételével a többi paramétere teljesen megegyezik a forgalomban levő címletekkel.

Egyes vélemények szerint a szabadságharc alatt, mások szerint közvetlenül a szabadságharc leverése után használták inkább őket. A belsejükben kis üzeneteket, vagy Bem és Petőfi fényképeit hordták.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Atlaszselyem báli cipellő, 19. század közepe

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Február

A krémszínű, atlaszselyemből készült, hegyes orrú, lapos sarkú báli cipellő egylábas kaptafán készült. Kivágása a szalagszegésbe fűzött zsinórral szűkíthető. Középen a kivágásában szalagcsokor díszíti. Sarka 2 cm magas, kissé ívelt. Cégjelzés nem található benne.
A báli cipellőt Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873- 1941) viselte valószínűleg fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek elején, illetve fiatalasszony korában (1894-ben ment férjhez).
Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit, cipőit részben Pesten, részben Bécsben készíttette. A kis báli cipellőt valószínűleg édesanyjától, Skublics Istvánné Tolnay Iréntől örökölte néhány különleges viseleti darabbal (pl. zsinórdíszes bársony kabátka) együtt.
Az 1830-as, 1840-es években a teljesen lapos talp és a szögletes cipőorr számított divatosnak. Az előkelő hölgyek számára a lehető legkényelmesebb, legfinomabb anyagból (textilből vagy kényes bőrből), vékony talppal készültek az ún. slippersek, a papucscipők. A legfinomabb darabokban még járni is alig lehetett, egy csepp harmat is átáztatta őket. Az 1870-es évekre kezdett egyre látványosabban visszatérni a cipősarok a divatba.
A 19. század elejétől egyre divatosabbá váló bálokon a vékony kecskebőr talpú, selyemből, glasszéból készült cipellőket gyakran rongyosra táncolták a hölgyek. A század első évtizedeiben a nagyon színes és a pasztellszínű alkalmi cipő egyaránt divatos volt. Mivel a lapos talpú cipőkben szélesebbnek tűnt a hölgyek lábfeje, a szalagok funkciója közé tartozott a díszítésen kívül, hogy optikailag keskenyítsék azt. A század közepétől kezdve a bálokban általában fekete vagy fehér cipellőcskéket kezdtek viselni, és a nappali cipők lettek egyre színesebbek és díszesebbek.
Az estélyi ruhák közül mindig a báli ruhák voltak a legragyogóbbak, muszlinból, tüllből vagy selyemből, bársonyból készültek, ujjatlan, mély kivágásúak voltak, hozzájuk hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett. A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta.
Az első bálozó fiatal lányok mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát. Ha már több éve farsangoltak, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhettek.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok, melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyökig fedett el, felejthetetlen szépségűvé varázsolták a bálozó hölgyeket. A báli öltözet stílusos kiegészítői voltak a hímzett és áttört „dán bőrből” vagy a ruha selyméből készült cipellők, melyek az 1880-as évektől már magas francia sarkokon nyugodtak.
A 19. század második felében és a 20. század elején a családi és társasági élet minden részletét íratlan szabályok szerint alakították, beleértve az öltözködést is. Morális megítélés tárgya volt a viselet, illetve az, hogy mennyit takart. A mély kivágású báli ruha – különösen, ha férjezett hölgy viselte – nem esett erkölcsi kifogás alá, annál inkább a láb „mutogatása”.
Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a „félvilági nők” mutathatták meg bokáikat, lábszárukat. Később a cipő látványa fokozatosan megszokottá vált, de a boka még mindig nem: „Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk” – írta Herczeg Ferenc az 1890-es évek asszonyáról.
Jelentős változást – e téren is – az I. világháború hozott. Az asszonyok nagy számban kezdtek dolgozni, meg kellett szabadulniuk a szűk és hosszú ruhától. A szoknyák rövidülni kezdtek, 1917-ben már lábszárközépig értek. A magas szárú cipők helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magas sarkú cipők váltak divatossá.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A magyar címer a népművészeti tárgyakon

Részletek

Szülőkategória: 2019

Kategória: Január

Magyarországon a parasztság polgárosodása a 19. századi nemzeti reformmozgalmakkal kapcsolódott egybe. A 19. század második felében a népművészeti termékek, a nemzeti ellenállás szellemében, nemzeti jelentéstartalmat kaptak, különösen az 1848/49-es szabadságharc leverése után.

A hazafias érzület megnyilvánulásaként, majd a nemzeti kultúra védjegyeként mind gyakoribbá vált a nemzeti jelképek szerepeltetése a népművészeti tárgyakon. A leggyakoribb motívum a koronás címer, mely minden népművészeti tárgytípuson megtalálható és a népi díszítőművészet teljes értékű motívuma lett. A többi díszítőelemhez hasonlóan viselkedik, ezért ábrázolása eltávolodott a heraldikai szabályoktól, ornamenssé vált. Borotvatokok, tükrösök, pásztorbotok, ostornyelek, kerámiaedények, szűrök és szőttesek gyakori díszítőeleme volt még a 20. század első évtizedeiben is.

Előképül a címerrel díszített oklevelek, cégtáblák, pénzek, zászlók és hadiékítmények szolgáltak. A köztudatban a magyar korona jellegzetes tulajdonsága a ferde kereszt, ami ebből következően maga is nemzeti szimbólummá vált. A nemzeti színű zászló önmagában is előfordul, többnyire azonban az országcímer kísérőelemeként. Az emberábrázolások közül különösen a huszár és a betyár alakja kapott nemzeti jelentéstartalmat. A 19. század második felében virágkorát élő zalai népművészet tárgyain az 1850-es évektől jelenik meg mind gyakrabban a nemzeti identitástudat jelképeként a változatosan és pompásan megformált koronás magyar címer – mindig egységbe komponálva a népművészet hagyományos motívumaival.

Összeállította: Kiss Nóra néprajzkutató
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán