Egy hajdani karácsonyi ajándék – Gyermekjáték az 1910-es évekből

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: December

Fából készült, trapéz alapú, hátrafelé szűkülő, két oldalfallal és egy hátfallal ellátott játék hentesüzlet, mely előröl nyitott.
Hátlapjához lécből kétrészes állványt szögeztek, melynek két-két fémcsőből készült rúdján, apró dróthurkokon plasztilinből formált vörös és fehér „kolbászok” lógnak.  Fehérre festett, csempét utánzó négyzetekkel díszített.
A játékot Bentzik Katalin nyugalmazott óvónő adományozta a múzeumnak, ő kapta tíz, tizenegy éves korában karácsonyra. Elmondása szerint egyik legkedvesebb játéka volt. Az 1905-ben született Kató Dr. Bentzik Ferenc városi tiszti ügyész legkisebb, az egész család által nagyon szeretett, kényeztetett gyermeke volt. Két idősebb bátyja, akik jogot tanultak Budapesten, édesanyjuk kérésére a miniatűr húsokat, hentesárukat marcipánból készültekre cserélték, amelynek Katalin különösen örült, hiszen ezután a vendégségbe érkező pajtásait meg tudta kínálni a marcipánból készült kolbászokkal.
A gyermekek legfőbb időtöltése a játék. Így volt ez száz éve és százezer éve is. A játék a tanulás legfontosabb folyamata, amikor gyakorolni lehet a felnőttektől ellesett viselkedést, társas viszonyt, mozdulatokat, így a szórakozáson túl a „túlélés” záloga is. Az őskortól kezdve ismerünk olyan tárgyakat, melyeket nem tudunk másként értelmezni, csak gyermekjátékként. Ezek általában a felnőttek eszközkészletének kicsinyített másai, amik beleférnek egy apró gyermekkézbe is. Bizonyos az is, hogy a gyerekek a középkor folyamán is játszottak. Igaz, hogy a játékok legnagyobb része játékszer, játékeszköz nélküli, de a gyermekek szabadidejüket a szabadban töltötték, csoportokban játszott mozgásjátékokkal, a kisleánykák az énekes, táncos játékokat kedvelték.
Magyarországon a 17-18. században nem volt számottevő játékkészítés, a fazekasok állítottak elő apró edényeket, az esztergályosok csapócsigát, stb. Az olcsó játékok tömeges termelése háziipari eszközökkel az osztrák és bajor Alpokban, valamint Türingiában, és az Érchegységben indult meg.
A 18. sz. végén a természettudományos érdeklődés hozta létre, illetve népszerűsítette a már korábban feltalált fizikai játékokat (laterna magica, sztroboszkóp, kaleidoszkóp, tükrös játékok). Az 1800 körüli nürnbergi játékkatalógusokban az állatok, járművek mellett a fizikai, optikai játékok szerepelnek nagyobb arányban. A 18. század végén születettek meg Nürnbergben az ólom- illetve ónkatonák, és több mint egy évszázadig diadalmenetben haladtak előre. A 19. század végén, a 20. elején előre törtek a konstrukciós játékok, valamint az óraműves állatkák és járművek. A játékvonat a fiúgyermekek álma volt, mára azonban már felnőtt férfiak hobbija. Játékállatokkal mindig szívesen játszottak a gyerekek, a textilből készült, kitömött, simogatható, szeretgethető állatok, elsősorban a mackók, a 20. század elején tűntek fel.
A 19. században a polgáriasodással megnövekedett az igény a gyermekjátékok iránt Európában, az Amerikai Egyesült Államokban, és ezt már csak az ipari úton előállított játékokkal tudták kielégíteni. Míg a középkortól kezdve a játékokat leginkább a búcsúkban, vásárokban felállított sátrakból szerezték be a szülők, a 19. században már megjelentek az állandó játékkereskedések is.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán 

Karmantyú – muff, az 1930-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: November

A karmantyú barna szőrméből, iparos által készített viseletkiegészítő. Barna műselyem-ripszből varrott, vatelinnel bélelt, belül üres, csőszerű párna, melyet kívülről szőrme borít. Elején felhajtható, húzózáras zsebbel ellátott, mely kapoccsal zárul. Felső részén bőrből készített fogófül van.

Vegele Judit, Vegele Károly a piarista gimnázium igazgatójának leányáé volt, aki 1937-ben Budapesten kapta. Egyik unokahúga adományozta a múzeumi gyűjteménynek 1983-ban. Az ajándékozó visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Vegele Juditnak ez idő tájt egy világosbarna télikabátja és sötétbarna kalapja volt, ahhoz viselte a muffot. Ebben az időben Nagykanizsán ilyen táskaforma muffja senkinek sem volt. Ez a kivitelezés azért volt különösen praktikus, mert nem kellett hozzá külön retikült hordani, belefért minden a zsebébe, amire a hölgyeknek szüksége lehetett.

A karmantyú egy melegen bélelt henger alakú rendszerint szőrméből varrott ruhadarab, 20–40 cm hosszú, csőszerű viseletkiegészítő, melyet a nők télen, alkarjaikat beledugva viseltek. Téli, utcai, a kéz melegen tartására szolgáló darab.

Régen a lovagi öltözéken a kart védő lemezt nevezték karmantyúnak. Népiesen, néhol karmentőnek is hívták. A polgári és nemesi réteg hímzéssel és rátét csíkokkal díszített, nyúlszőrméből készült muffjai mellett a szegények egyszerű birkaszőrt használtak.A karmantyú elődjének tekinthető a burgundi viseletben a ruhaujjak tölcsér formájú meghosszabbítása, amivel a férfiak és nők a hűvös idő ellen védekeztek. A henger alakú prémkarmantyú, mint önálló ruhadarab Velencében jelent meg először. Egy 1590-ben kiadott albumban látható egy muffot viselő velencei hölgyet ábrázoló metszet. Itáliából kiindulva egész Európában elterjedt. Németországban, ahol a prém nagy divat volt, csak a 18. században tűnt föl. A 17. és a 18. században a muff a férfi- és a női öltözködésnek is alkotó eleme volt, s gyermekek is viselték, viszont a magasabb osztályok privilégiumának számított.  A nők nemcsak utcára viselték, hanem otthon és társaságban is. A francia forradalom után a férfiak végleg letették a karmantyút, a női divatba időnként visszatér, alakja, mérete, anyaga számos változáson ment keresztül. A 20. század alkotása a praktikus táskamuff, ami egyben retikülként is használható.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Emlékkönyvek a 20. század elejéről

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Október

A hónap műtárgyaként a zágrábi Lemmer Mária bordó bársony és Lemmer Erzsébet zöld bársonyborítású 1900-as évek elejéről, és Offenbeck Manci 1920-as évekből származó bársonykötéses, veret-dísszel mintázott emlékkönyveit mutatjuk be.
Lemmer Mária és testvére Erzsébet rajzokkal és matricákkal díszített emlékkönyvének bejegyzései 1906 és 1927 között Zágrábban és Nagykanizsán készültek.
Offenbeck Manci 1923 körül, kislány korában kapta emlékkönyvét, egy lila bársonyba kötött könyvet, 30 fehér lappal. Kötése kipúposodó, elülső táblája tömöttebb, ragasztott fémverettel díszített. Lapjait rézkapocs tartja össze. Első oldalán matricás virágdísz, többi oldalain kézzel írott emlékversek, rajzok, illetve aláírások vannak.
Az emlékkönyvek rendszerint ajándékba kapott vagy külön erre a célra vásárolt füzetek, könyvecskék. Kivitelezésüket, formájukat tekintve nagyon sokfélék lehettek, lehetnek. Egyesek egészen apró noteszek, mások díszes, cifra kivitelezésű, bőr- vagy bársonykötésű könyvecskék. Elsődleges funkciójuk a kapcsolatteremtés, vagy a már működő kapcsolat visszaigazolása az emlékírás révén.
A 20. század első felében az emlékkönyvi bejegyzések elsősorban a valóságban is működő, nem csak potenciális érzelmi igényeket kielégítő szövegek voltak, megkönnyítették az udvarlást, a leányok és fiatalemberek közti érzelmi kommunikációt szolgálták, továbbá egyfajta asszonyi világszemléletet fejeztek ki. Nagyon sok esetben a szövegekből a női öntudatosulás és egy ahhoz kapcsolódó sajátos vágyvilág bontakozik ki.
Az általunk bemutatott emlékkönyvek is hasonló szövegeket, emlékverseket tartalmaznak:
„Ha évek múltával forgatod e könyvet, s elébed jut nevem,
gondolj reám, s mond el: Erre emlékezem.
Kovács Jolán”

„Emlékkönyvedbe mit tűzzek én?
Tűzzek virágot? A virág mit ér?
A virág gyorsan hervad, s vele az emlékezet;
Csak szeretet az, mely nem ismer enyészetet;
Gondolj néha arra, ki téged hűen szeret.
Igaz szeretettel: Fülöp”

 Az 1950-es és 1960-as években az emlékkönyvek tulajdonosai már a középiskolás lányok, ezekben az évtizedekben elmélyül az emlékkönyvszövegek „vallomásos jellege”, hiszen az emlékkönyv a nagylányok egymás közti kommunikációjának az eszközévé vált. Ebben az időszakban a szerelem-téma határozza meg a szövegek legnagyobb részét.

Az 1970-es és 1980-as éveket felölelő korszakban az emlékkönyvnyitás életkora még inkább csökkent, mivel elsősorban a felső tagozatos általános iskolai lánytanulók válnak az emlékkönyv-kultúra tovább éltetőivé. A szöveganyagban ebben az időben előtérbe kerültek a kívánságok és jelentősen megnőtt a száma a tréfás, humoros szövegeknek is.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Az Arany Szarvas Szálló 1880 körül készült üveg díszhordója

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Szeptember

Az üvegből gyárilag fújott díszhordócska 1880 körül készült. Abroncsait kidomborodó üveggyűrűk jelképezik. Oldalán és mindkét fenekén maratott, illetve metszett leveles, folyondáros füzérmintával díszített. A felső akonanyílása és a csapja körül vastag gyűrűvel ellátott.  Üvegből fújott csapja a felső részén szintén maratott, metszett díszű.
Kézzel faragott állványa nyárfából készült, pácolt, lakkozott. Dúsan faragott növényi ornamentikájú, széles talpakon áll, párosan villásan elágazó szárai közé helyezték a hordót.
Eredetileg az Erzsébet téren, az Arany Szarvas Szálloda kirakatában állt cégérként. A diszhordócskát a szálló tulajdonosa, Knortzer Frigyes 1890-ben – miután átadta szállodája vezetését – magával vitte és otthonában őrizte. Egyik örököse 1968-ban adta át a múzeumnak.
Knortzer Frigyes (1821-1900) a 19. század közepétől a Fő tér (ma Erzsébet tér) déli oldalán álló 4. számú épületben működtette szállodáját Arany Szarvas néven.
1866-tól vendégeit „amerikai omnibuson” szállította az indóházig és vissza. A helyi lap tudósítói a vendégfogadók között „szép ebédlővel s jó borral” ajánlották a Szarvast.
1875-ben Knortzer egy kétemeletes saját házat építtetett a tér keleti oldalán (Erzsébet tér 18.), melyben 1875 szeptemberében a vidék akkori egyik legmodernebb szállodáját nyitotta meg. A 32 szobás új Arany Szarvas Szálló díszes nagytermét a Kanizsai Dalárda hangversenyével 1876. január 13-án adták át. A hírlapírók Knorzer úr szállodájának „roppant költséggel előállított berendezését” és a „csínnal díszített helyiségeket” dicsérték,  „kis Hungária”-ként emlegették (fényűzését a néhány évvel korábban Budapesten megnyílt Hungária luxusszállodáéhoz hasonlították). Falai között főhercegek, miniszterek, előkelő külföldi vendégek szálltak meg, többségük Bécsből, Grazból, sokan Frankfurtból, Lipcséből, Prágából, Pozsonyból, Brünnből, Zágrábból, Triesztből érkeztek.
Knortzer Frigyes vállalkozása bővítésére 1879-ben először kibérelte a szerb házat (Erzsébet tér 20.), majd az 1880-as évek végétől a közvetlen szomszédságában álló, egyemeletes ún. Vízlendvay-házban (Erzsébet tér 18.) rendezte be a szálló éttermét.
Mikor a városban mindenütt petróleumlámpák égtek még, a szállót 1885. Szilveszter napjától „villamos fénnyel” világították ki. Dísztermében rendezték – a Zöldfa szálló bezárása után – a megyebálokat, színházi előadásokat; de zsúfolásig megtelt a terem a város szülöttje, Braga (Práger) Hermina a bécsi császári opera énekesnője és Grünfeld Alfréd hírneves zongoraművész közös hangversenyén és Grünfeld önálló koncertjein is az 1870-80-as években. 1876 és 1879 között a szálló nagytermében rendezték a Zala Megyei Gazdasági Egyesület kezdeményezésére létrejött híres gabona –és borvásárokat.
1890 tavaszán az idősödő Knortzer Frigyestől a „régi jóhírű” Arany Szarvas Szálloda vezetését Matejka Ede vette át, aki az étteremhez kapcsolódva már tekézővel ellátott kerthelyiséget is üzemeltetett. Az 1890-es években Hlatkó János volt a szálloda bérlője,  aki – a fennmaradt díszes számlája szerint –  a szálló épületben működtette a kávéházat, a szomszédos egyemeletes épületben pedig az étterem mellett egy „sörcsarnokot”.
1900-ban, Knortzer Frigyes halála után 17 örököse közül Knortzer Paula, férjével, Tinagl Lajossal együtt megvette az örököstársaktól a szállodát, mely ezután „Tinagl L. szállodája az Arany Szarvashoz” néven működött négy évig.  A szálloda, ill. a tulajdonos, bérlő neve mindig a főpárkány fölötti mellvéden volt olvasható, s felette volt látható a szálloda cégére, a szarvasfej is. Férje halála után 1904-től Knortzer Paula (később Deák Péter rendőrkapitány neje) egyedüli tulajdonosként működtette a szállodát 1911-ig, haláláig.
Az 1920-as évek közepén megélt újabb fellendülést követően megszűnt a szálloda, az épületben lakásokat alakítottak ki,  egy részét irodáknak, üzleteknek adták bérbe. Az 1930-as években már csak a Háry János vezette „Kis szarvas” vendéglő működött az egyemeletes épületben,  majd 1942-től Szever József vezette itt a jónevű Szever Vendéglőt az üzlet államosításáig, 1950-ig.

Műselyem nyári ruha, 1930-as évek

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Augusztus

Fekete alapon szürke, kevés zöld, korall és világoskék színű virágmintás nyomott műselyemből készült, az 1935 körüli divat szerint varrt nyári ruha. Elején rövid cipzárral nyílik, felette keskeny állógallérja szélén széles kötőszalaggal ellátott, melyet csokorra kötve viseltek. Elején két kis nyitott mellzsebbel díszített. Derékban elvágott, lefelé kissé bővül. Háta sima. Ujja apró hajtásokkal bevarrott. Dr. Surányi Lajosné Mair Gréte készíttette az 1930-as években.
1930-tól az ideális nő – az 1920-as évek nőtípusával, a vékony, fiús „garszonnal” szemben – nőiesebbé vált, komplikáltabb ruhájú és elegánsabb volt, mint előde.
Az új körvonal, a hangsúlyozott derék, a meghosszabbított szoknya mind jobban érvényre juttatta a test nőies vonalait. A karcsú alakra lazán simuló ruhák szabása nagyon bonyolult volt.
A divatos haj hosszabb, szorosan a fejre tapadva, hullámosan keretezte az arcot, a fül alá, sőt vállig ért. A „vízhullámmal ondolált” hajak már festettek is, a legdivatosabb a platinaszőke volt. Egyre szélesebb körben terjedt az arcfestés, s kezdett divatba jönni a napbarnított bőr.
A vállak egyre szélesebbek lettek, 1932-1933-ban már átvették a férfiak válltömését is. Díszítésül bubigallért (kerek, álló rész nélküli gallér), csipkét, hímzett tüllt és madeiradíszt, zsabót, szalagot használtak, de mindenből keveset, finom ízléssel összeválogatva.
A szoknya illedelmesen befedte a fél lábszárat is. A derék, az ujjak, a térdtől harangosan bővülő szoknyák különböző betétekkel, fodrokkal gazdagítottak. A kosztümök, kabátok lazán követték a test vonalát. A színek visszafogottak: drapp, zöld, terrakotta és mély lila, délután és este főleg fekete. Az anyagok közül a kötött, hurkolt, bársony, selyem- és szövet zsorzsett, nyáron a nyomott, azaz „empiré selymek” és kartonok voltak divatosak. Ez utóbbiak virágos változatát parasztkartonnak hívták.  A tervezők és szabók felfedezték a különböző népviseletek szépségét, a ruhákon megjelentek a hímzések.
A ruhát dr. Surányi Lajosné Mair Gréte valószínűleg lány korában és később fiatalasszonyként hordta az 1930-as években.
Mair Gréte édesapja, Mair József Ausztriában született 1843-ban, Németországban töltötte a gyermekéveit, majd Lipcsében „könyves szakmát tanul”. Európai útja során jutott el Magyarországra, s állást vállalt Nagykanizsán, Fischel Fülöp nyomdatulajdonos, könyv-és papírkereskedő üzletében. Hamarosan családot alapított, 1874-ben nőül vette Tureczky Hermint.
1891 júliusában saját könyvkereskedést nyitott a Csengery út 4. szám alatt a Kereskedelmi és Iparbank épületének földszintjén. A könyvek mellett folyóiratokat, papírárut, iskolaszereket, iskolai szemléltető eszközöket kínáltak.
Mair József azonban hamarosan súlyosan megbetegedett, 1900 januárjában meghalt, 7 árvát hagyva maga után (Gréte ekkor 11 éves volt). A Magyar Könyvkereskedők Egyesülte által ajánlott üzletvezető segítségével az özvegy és a legidősebb leány, Hermin vezette tovább az üzletet, majd rövid idő után üzletvezető nélkül is helytálltak.
A felső leányiskola elvégzése után Gréte is az üzletben segített, majd Hermin férjhez menetele után Ernesztin került a helyére. A Kereskedelmi Bank terjeszkedése miatt az üzlet 1913-ban átköltözött a szemközti oldalra, a Nagykanizsai Takarékpénztár épületébe, a Csengery út 3. szám alá.
Az I. világháború alatt a család több tagja, főleg Gréte a Jótékony Nőegyletben és a Hadsegélyzőben tevékenykedett. Visszaemlékezése szerint adományokat gyűjtöttek, leveleztek, élelmiszert adagoltak, téli holmikat kötöttek, ajándékcsomagokat készítettek és küldtek a fronton lévő katonáknak, a hadigondozottaknak, hadiárváknak, később a hősi sírokat gondozták. A Trianoni békekötés után a Jótékony Nőegylet tagjaként a városba özönlő menekülteket segítették.
Mair Gréte emellett tevékenyen részt vett a Tüdőbeteg Szanatórium Egyesületben és a Stefánia Anya- és csecsemővédő Egyletben is, ahol titkár volt. 1919-től tagja volt a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör énekkarának, 1933-34-ben egy hat hangversenyből álló, nagysikerű sorozatot szervezett a Városi Színházban európai hírű előadóművészekkel. 1938-ban ment férjhez dr. Surányi Gyula ügyvédhez, életét férjének, később férje ápolásának szentelte, az üzlet vezetését Kata testvérének adta át.

A Párisi Divat 1939. júniusi modelljei		A Divatszemle (Az előkelő ízlés lapja) 1937. júliusi modelljei

Összeállította: Kunics Zsuzsa
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Női napernyő a századforduló idejéről

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Július

Fehér sifonból készített, drótvázas, fanyelű napernyő. Nyolc bordára feszített ernyője géppel hímzett, tetején apró pettyekkel. Szélén szélesebb lyukhimzéssel, áttört pókozást utánzó szélmintával, végén hurkolással. Nyele nyersszínű, lakkozott, végén kiszélesedő, faragott mintával.  A nyél végén egy szépen kidolgozott, faragott, hosszú, előre hajló nyakú papagáj alakkal díszített. Nyelén eredetileg egy rácsomózott fehér paszomány hurok volt, melynek segítségével használaton kívül karra lehetett akasztani. Drótváza fehérre festett.

Az ernyő első ismert ábrázolása Kínából származik az időszámításunk előtti 11. századból, de találtak ninivei, és thébai szobrokat is, melyek alakjai esernyőt tartottak kezükben. A 18. századig azonban csak napernyőkről beszélhetünk, az esernyő funkció csak ezek után alakult ki. A 20. századig nem számított divatosnak a napsütötte bőr. A tehetősebbek tartózkodtak a napsugaraktól, és hófehér bőrükkel is hirdették, hogy nekik bizony nem kell dolgozniuk, hiszen vagyonuk miatt erre nem szorulnak rá. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a napernyő a kiváltságosok privilégiuma volt.

A középkorban a pápa jelképeként volt használatos, így az elterjedése az európai kontinensen egy időre megrekedt. Majd a 15. században az egyházi hatalom gyengülésével a napernyők is kezdtek szélesebb körben használatossá válni, ekkor már a tehetősebbek, és az egyház méltóságok is használni kezdték különféle színvariációkban. Ez egyenesen vezetett ahhoz, hogy előbb-utóbb divatcikk legyen belőle.

A 18. században a francia hölgyek kezdték népszerűsíteni a napernyőt. A 19. században már nélkülözhetetlen kiegészítő volt. Egy úrinő napernyő, kalap, kesztyű és harisnya nélkül még kánikulában sem léphetett ki az utcára. A napernyők viselését is pontos szabályok írták elő.

A Divatsalon 1904-ben a következőket javasolja: „Fontos volt a napernyő és esernyők kiválasztása is. 1904-ben a Divatszalon legalább 4 félét javasolt: „mindenek előtt entous-cas-t [általános]. Körülbelül ez legyen a legdrágább. Különösen a nyélre kell vigyázni… Aztán kell egy sötét selyem napernyő, élénkszínű béléssel az egyszerűbb ruhák számára, egy fehér díszes délutánra. Ezekre szalag, virágcsokor jön. De ez csakis selyem vagy hasonló ruhákhoz való. A mosóruhákhoz könnyű csipke vagy éppen batiszt napernyőt tartunk csipkés rozettel a nyelén. Ezeket a napernyőket összecserélni nem szabad. Ha az idő borongós, bármilyen is a ruhánk, az elegáns entous-cas-t vigyük. Világos ruhához mindig fehéret. Kivéve, ha nagy fekete kalappal, fekete kesztyűvel, fekete boával tüntetünk. Akkor persze még a fehér ruhához is fekete csipke napernyő való.”

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Halis István helytörténész, író, a Városi Könyvtár és Múzeum vezetője Thonet- jellegű hintaszéke

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Június

A gőzöléses technikával bükkfából készült Thonet - jellegű hintaszék mindkét oldalát S-alakban összefonódó két csigavonalban hajlított rúd díszíti.  Szintén hajlított oldalrúdjai a hátlap alsó részét és az ülőlapot határolják, majd ívesen a talpban folytatódnak. Karfái a hátlap felétől követik az oldalak ívét. Talpán három keresztrúd, távtartó biztosítja a hintaszék stabilitását. A fa felületeket pácolással és lakkozással felületkezelték.  Lekerekített sarkú ülőlapja és hátlapja nádbetétes, a nádfonat hagyományos kézi nádazással készült. Minden szálat egyenként fontak a fa kereteken lévő lyukakba, a szélén körbefutó szálat lyukanként rögzítették. Igen használt, szúette állapotban került a múzeum gyűjteményébe, nádfonatos ülőlapja és támlája szétfeslett, kiszakadt. 2016-ban sikerült teljes körűen restauráltatni.
A hintaszék Halis István helytörténész, író, a múzeum alapítója, az első múzeumőr személyes használati tárgya volt. Egyik örököse, Halis István Katalin nővérének az unokája ajándékozta 1970-ben a gyűjteménynek eklektikus stílusú mosdószekrényével és a bécsi Schütz Cilli-féle majolikamanufaktúrában készült, bóraxmázas fajansz mosdókészletével együtt.

Halis István városi tanácsnok, helytörténész, a városi könyvtár és múzeum vezetője az 1920-as években Mathea Károly felvétele

A tárgy leíró kartonján olvasható feljegyzés szerint (valószínűleg az ajándékozó szavai): „Halis István ebben sziesztázott délutánonként és elgondolkodott Nagykanizsa múltján. Haláláig használta.”
Halis István (1855. augusztus 21. - 1927. február 23.) a gimnáziumot szülővárosában, Nagykanizsán és Pécsett végezte, majd a Budapesti Tudományegyetem jogi karán szerezte diplomáját 1880-ban. Tanulmányait befejezve visszatért Nagykanizsára, mindvégig a város szolgálatában állt. Különböző tisztségeket töltött be: 1896-ban árvaszéki ülnöknek választották, hosszú ideig városi tanácsos, később polgármester-helyettes volt. Utóbbi hivataláról 1914 októberében mondott le. 1913-tól az akkor létrehozott Városi Múzeum és Könyvtár vezetője lett.
1919-ig hivatali szobájában gyűjtötte a könyveket és régiségeket, majd a Városháza II. emeletén adtak át két szobát a múzeum céljára. 1925-ig vezette a két gyűjteményt.
Emellett rendkívül sok műfajban alkotott, népszerűek voltak elbeszélései, színművei, romantikus regényei, különféle cikkeket írt országos lapokba és folyóiratokba.
Leginkább maradandó alkotásai a város történetével foglalkozó tanulmányai, kötetei voltak.

Összeállította: Kunics Zsuzsa
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Kalamáris – 19. századi íróasztali tintatartó

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Május

Fajanszból (ónmázas cserép), gyárilag készített, halvány okkersárga mázas, aranyozással díszített tintatartó. Formája piskóta alakú, részben fedett, felső lapján két üreggel, a porzó, illetve tintatartó részére, melyeket egy-egy rovátkolt díszű, gombban végződő kis fajansz tető fed. Közöttük egy fekvő kutyaalak található. Elöl hajdan kagyló alakú toll- és radírtartó egészítette ki, azonban a kagylódísz kiálló része letört, hiányos. Aranyozása, máza kopott.
A középkorban kizárólag lúdtollal és saját készítésű tintával írtak a szerzetesek és bár a tinták készítésének számos receptjét ismerjük, szinte egyáltalán nem maradt fenn annak leírása, hogyan kell jó írótollat vágni. Valószínűleg a toll vágása magától értetődő dolognak számított az ókori Egyiptomtól egészen a 19. század Angliájáig. A legjobb tollaknak a lúd vagy a hattyú legkülső kb. öt evezőtolla bizonyult. Néhány kutató szerint az írnokok gyakran szinte mikroszkopikus méretű kézírása varjú- vagy hollótollal készült. A gyorsabb írást biztosító töltőtollat már a 17. században ismerték, de a ma ismert formája a 19. század elején jelent meg. A végső megoldást Bíró Lászlónak köszönhetjük, hiszen az első, működő golyóstoll ötlete az ő fejéből pattant ki.
Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is a legfontosabb a tinta. A régi egyiptomiak koromból és szurokból készített írófolyadékot használtak. Az ókori Kínában fenyőfaszurokból és szezámolajból előállított lámpakoromból készült tussal írtak. A rómaiak pedig a Földközi-tenger tintahalának mirigyváladékából készítettek barnás fekete szépiafolyadékot. A középkor írástudói, a szerzetesek is egy ideig a kínai tust használták a kódexekhez. A tinta története igazán a középkorban indult el. A 11. század írásai említik Theophilus barát nevét, mint a vasas-csersavas tintának feltalálóját. Ennek elterjedése azonban nem volt zökkenőmentes. A csersavas tintának ugyanis a tölgyfa gubacsa (sejtszaporulat) a nyersanyaga, mely sok csersavat tartalmaz. Azonban felhasználásához, kinyeréséhez különféle módszereket kellett kieszelni. A gubacstintát 1856-ban a festő buzér növény gyökeréből előállított „alizarintinta” váltotta fel, melyet egészen a töltőtoll feltalálásáig alkalmaztak.
A középkor elejétől a 18. század végéig a tinta felszárítására porzót használtak. A porzó a mai só- vagy cukorszórónkhoz hasonló kis tartály volt, amelybe különféle anyagból készült finom port helyeztek, és ezzel a nedves írást behintették. A port leggyakrabban homokkő törmelékéből szitálták, vagy sárga homokot használtak e célra. Az arany- és ezüstszínű porzót különféle csillámporból készítették, vagy a homokot aranyfüsttel vegyítették. A porzó a kalamárishoz hasonlóan általában egy díszes kivitelezésű tárgy volt.
A Nádasdiak 1548-as számadásaiban is találkozunk azzal, hogy a port nem házilag készítették, hanem vásárolták azt: „Ittem vöttem cisurabst (tollkés) hozza es port den. 6”. Azt, hogy a porzót és hozzá a port hol és kitől vásárolták, források hiányában nem lehet megállapítani.
A kiállított tintatartó az ajándékozó, Dömötör Lenke nagyapjáé volt, aki az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc során, mint lelkész teljesített futárszolgálatot. A szabadságharc bukása után Kufstein várában raboskodott, ahol – a család emlékezete szerint – a cellaszomszédja Teleki Blanka grófnő volt. Haláláig (1880) Baranya megyében volt lelkész, itt ismerte meg feleségét is, egy gyermekük született, az ajándékozó édesapja, akitől a tintatartót örökölte.

A múzeum tulajdonába 1969-ben került, 2006 óta az Emberek, utak kapcsolatok című állandó kiállításunkban látható.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zolt

A Dél-zalai Takarékpénztár által az alapító-elnökének, Eperjesy Sándornak ajándékozott ezüst gyertyatartók

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Április

Az eklektikus stílusú, barokk elemekkel díszített gyertyatartó pár 800-as finomságú ezüstből készült, kézi utómunkával finomított öntvény. Dúsan díszített, harang alakú talapzata négy kagyló és csigavonal mintájú lábon áll. A talapzaton az egyik gyertyatartón női, a másikon férfi alak áll fedetlen felső testtel, antik mintára redőzött lepellel takarva a derekától. Mindkét alak hasas vázaformát tart, erre erősítették az ötágú gyertyatartó középrészét. A középrészt és a karokat is oldalain virágokkal dúsan díszített, széles peremmel ellátott váza- formák zárják le, ezekben lehetett a gyertyákat elhelyezni. A gyertyatartók tetején azonos, egy-egy gömbön álló, kezében fáklyát tartó női figurát helyeztek el. A gyertyatartók talapzatán rokokó keretben (az egyiken) a „Hálája és elismerése jeléül” és (a másikon) „A Nagykanizsai Bankegyesület és Délzalai Takarékpénztár Rt.” vésett felirat olvasható.
A gyertyatartókat a Délzalai Takarékpénztár 25 éves fennállása alkalmából 1895. március 25-én tartott jubiláris közgyűlésen ajándékozta az igazgatóság alapító elnökének, Eperjesy Sándornak. Erre az alkalomra festette meg a szűkebb igazgatóság Uher Ödön fényképésszel az elnök portréját is a tanácsterembe, s az Alsó-Muraközi Takarékpénztár küldöttsége egy díszes bőrkötésű mappában egy oklevelet nyújtott át neki.

Az Eperjesy Sándor hagyatékából fennmaradt gyertyatartókat és a díszoklevelet néhány személyes használatitárggyal (díszmagyarhoz viselt szablya, pecsétnyomó, írószer- és tintatartó, mellény, hímzett nyakkendő stb.) együtt az Országos Takarékpénztár helyi fiókja őrizte meg, s adta át 1963-ban a múzeumnak.

Eperjesy Sándor (1831 -1906) a tolna megyei Tabódon született. Középiskolai és jogi tanulmányait Pécsett végezte. Az 1848-49. évi szabadságharcban a 41. honvédzászlóalj kötelékében hadnagyi rangban szolgált a délvidéki csatatereken. A fegyverletétel után besorozták a császári hadseregbe, két évig volt közlegény Tirolban. Hazatérése után Pinkafőn, Szekszárdon és Budapesten hivatalnokoskodott. 1865-ben Nagykanizsán telepedett le, városi jegyző lett, majd 1867-től ügyvédként dolgozott.

Aktív szerepet játszott Zala vármegye és Nagykanizsa gazdasági és közigazgatási életében. 1870-ben megalapította a Délzalai Takarékpénztárat, amelynek haláláig elnöke maradt. Alelnöke volt a Kereskedelmi és Iparbanknak és a sörgyárnak, felügyelőbizottsági tagja az Alsómuraközi Takarékpénztárnak, melynek alapításában is részt vett. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Tiszti szolgálati öv – „Emlék a szabadság harczból”

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Március

A honvéd szolgálati jelvényül szolgáló tiszti deréköv nemzeti színű erős ripsz-szalagból készült. Mindkét végén fából készített belső részre dolgozott bojttartó található. A bojttartókat zöld szövettel vonták be, egyik oldalukat ráapplikált és hímzett koronás kiscímer díszíti. A gazdag bojtok nemzeti színű sodrott szálakból készültek.
Az egyik bojttartó alján kézzel írott felirat olvasható: „Emlék a szabadság harczból 1848. Wéber Antalé. főhadnagy.”
1968-ban özvegy Wéber Antalné – a hajdani tulajdonos leszármazottja – ajándékozta a múzeumnak.
Wéber (Véber) Antal 1808-ban született a Baranya megyei Nádasdon. Főhadnagyként vett részt a szabadságharcban, erről sírfelirata és ez a tiszti övszalag tanúskodik. Tényleges tevékenységét azonban nem ismerjük. Családja emlékei szerint a szabadságharc bukása után évekig raboskodott Olmützben.
Ezután Nagykanizsán telepedett le. Feleségül vette Gönczöl Karolint, három gyermekük született, Karolin, Mária és Károly (aki később királyi táblabíró lett). A halálakor megjelent nekrológ és a halotti anyakönyv tanúsága szerint magánzó volt, 1886. március 18-án, 78 éves korában hunyt el végelgyengülésben. Síremléke a nagykanizsai köztemetőben található, közös sírban nyugszik a Merkly-Belus család tagjaival (fia, Véber Károly felesége Belus Teréz volt).
A „Honvéd rendes zászlóaljak öltözet-szabályzata” 1848-ban tiszti szolgálati jelvényként övszalagot írt elő nemzeti színű selyemből. A gombokra kezdetben a V. F. (V. Ferdinánd) királyi névjelet hímezték, de ezt hamarosan a magyar címer váltotta fel, melyet később – a trónfosztás utáni időszakban – korona nélkül ábrázoltak. A Hadtörténeti Múzeum által őrzött tábori övszalagok között alig van két egyforma, egyik sem készült selyemből, hanem vászonból, gyapjúból; a gombok alapszíne is piros vagy fehér vagy – mint a kiállításban látható övszalagé – zöld volt, némelyiket háromszínű cikcakk-minta borította.
Viselési módjáról is különbözőképp írnak a források. Egyesek – a szabályzatnak megfelelően – derékra övezetten hordták, mások vállon átvetve, mint a segédtisztek. A segédtisztek mindig a jobb vállon átvetve viselték, a bojtok bal oldalt lógtak a kard mellett.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A  felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A főgimnáziumi farsangi mulatságok táncrendjei, 20. század eleje

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Február

A hajdani bálok becses emlékei az apró, díszes báli táncrendek, melyeket a mulatságok rendezői készíttettek a hölgyek számára.

A vízkereszttől húshagyókeddig, illetve a másnapi hamvazószerdáig tartó farsangi időszakban a kanizsai szállodák bérlői, a vendéglősök, az egyesületek és intézmények sorra szervezték a megyeszerte híres bálokat. A város két legnagyobb múltú iskolája, a Főgimnázium és a Felsőkereskedelmi Iskola ifjúsága is minden évben hangversennyel egybekötött, jótékony célú táncestélyt szervezett Segítő Egylete javára. A befolyt jövedelemből szegényebb sorsú társaikat támogatták.

A múzeum gyűjteményében két táncrend őrzi az egykori főgimnáziumi bálok emlékét. Az 1904. január 27-i „Deák-hangversenyé” Fischel Fülöp műintézetében készült papírból, fedőlapját dombornyomott virágokkal, indákkal, arany felirattal díszítették. A Bentzik család hagyatékában maradt fenn, dr. Bentzik Ferenc ügyvéd, városi ügyész két fia, a VII. osztályos Lajos és a VIII. osztályos József is a rendezőség tagja volt.  

Az 1914. január 14-i mulatságra a rendezők egy kis, felfelé nyíló, bőrkötésű tábláján arany kerettel, – női és férfi mellképet ábrázoló – sárgaréz emblémával díszített könyvecskét készíttetett. A felső részén lévő fém gyönggyel összefogott sodrott zsinórral lehetett a lányok övéhez vagy legyezőjéhez rögzíteni. Így mindig kéznél volt, amikor egy-egy fiatalember illedelmesen engedélyt kért egy táncra. A fedőlapja szélén lévő bőr fülecskékben tartották az apró ceruzát, amellyel a felsorolt táncok mellé beírhatták az ifjúk nevét.

Jelzésértéke volt, hogy a leány kit melyik táncra jegyzett be. „Siettek a táncokat elkérni, a lány a jobb táncokat – a kezdő csárdást, francia négyest, angolkeringőt – az udvarlójának tartogatta.” – emlékezett az 1914. évi táncrendet megőrző Surányi Lajosné Mair Gréta.

A táncok mellett felsorolták a fővédő, a védők és a rendező diákok nevét is.

A hagyományosan a „farsang kapuzárása előtt” a Polgári Egylet nagytermében tartott „Diák koncerten” az Ifjúsági zenekar és énekkar fellépése után általában egy rövidebb, egyfelvonásos darabot adtak elő vagy szavalatok hangzottak el, majd a koncert után „lázban égve fogott az ifjúság a tánchoz.” Az egyik hajdani mulatságról tudósító helyi hírlapíró kiemelte: „városunk és vidékünk közönsége teljes számban jelen meg minden alkalommal”, s megemlítette a diák-bálok egyik legkedvesebb meglepetését is, hogy a rendezőség általában remek táncrenddel kedveskedett a hölgyeknek.

Surányi Lajosné Mair Gréti táncrendjéből tudjuk, – melyet 1968-ban adott át a múzeumnak -, hogy 1914 januárjában a koncert után Félix Endre színművét, a Kurucvilágból című egyfelvonásos darabot adták elő a diákok, melyben öccse, a VIII. osztályos Mair Pál is sikeresen szerepelt Balogh kuruchadnagyként.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A Városi Múzeum első pecsétje, 1919

Részletek

Szülőkategória: 2020

Kategória: Január

Bronzból készült kör alakú pecsétnyomó tagoltan esztergályozott, hajdan sötétbarnára pácolt fa nyéllel, melybe egy nyolcágú csillagot véstek. Kidomborodó körfelirata: „NAGYKANIZSAI VÁROSI MÚZEUM”, alul egy görögkereszt formára emlékeztető kis motívum látszik. Középen a pecsét készítésének időpontja: „MCMXIX” olvasható. Ez volt a nagykanizsai Városi Múzeum első, 1919 márciusában készült pecsétnyomója, melyet nem csak az intézmény hivatalos bélyegzőjeként használtak, lenyomatával hitelesítették a múzeumi gyűjteménybe kerülő eredeti dokumentumokat és könyveket is a leltári számok feltüntetése mellett.

Nagykanizsán már 1896-ban a millenniumi díszközgyűlésen – többek mellett – elhatározták egy városi múzeum és könyvtár létrehozását is, de a tanácsi határozat ellenére nem valósult meg. 1912-ben Haller Jenő, Légrád helytörténeti kutatója javasolta a Zala hasábjain, hogy Grünhut Alfréd gabonakereskedő, ismert műgyűjtő gyűjteményéből hozzanak létre egy városi múzeumot; majd ugyanebben az évben Wlassics Gyula indított akciót az intézmény felállításáért. 1912. október 31-én a városi képviselőtestületi gyűlésen elhatározták, hogy a városi bérpalotában biztosítanak helyet, s a könyvtár és múzeum vezetésével Halis István városi tanácsost bízzák meg. Kinevezése 1913-ban meg is történt, 1919-ig hivatali szobájában gyűjtötte a régiségeket és könyveket. 1919. március  9-én a Városháza II. emeletén jelöltek ki két szobát a gyűjtemény részére.

A Tanácsköztársaság alatt a néptanács március 22-i ülésén határozatot hoztak a múzeum elhelyezéséről a Sugár úti gimnáziumépületben, elkészült a bélyegzője is, s az igazgatói teendőkkel a néptanács is Halis Istvánt bízta meg, aki „annyi esztendő óta és annyi szeretettel gyűjtötte a múzeum és könyvtár értékeit”.

 Halis István 1925-ig vezette a két gyűjteményt, ezután a kegyesrendi tanárok látták el másodállásban a teendőket. A II. világháború alatt súlyos veszteség érte a gyűjteményt, megsemmisült a leltárkönyv, s részben a cédularendszer és a kartonok is. A fennmaradt tárgyak, iratok, könyvek, érmek mellett a múzeum kezdeti időszakának, történetének becses emléke ez az – 1919-től évtizedeken keresztül használatos – pecsétnyomó.

Összeállította:
Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette:
Hohl Zoltán