Keresztelő pólya, csecsemő rékli és sapka, 1840-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Május

A tollal töltött, rózsaszín szatén huzattal ellátott hosszú pólyapárnára egy hasonló alakú, rövidebb, tüllcsipke borítású párnát erősítettek. Felső, lekerekített szélén mindkettő húzott csipkefodorral díszített.
A pólya alsó, visszahajló részét kétoldalt széles, belül cakkos szélű csipkesávok borítják, középen rávarrott három rózsaszín kreppdesin (lágy, vászonkötésű selyem) maslival, szélén csipkefodorral szegett. Kétoldalt 3-3 gyöngyházgombbal rejtve gombolható a párnához.
A csecsemőrékli és a sapka is a pólya huzatával megegyező rózsaszín szaténból készült. A hosszú ujjú, hátul krepdesin szalaggal kötős kis réklit és a sapkát egyaránt gazdagon díszített tüllcsipkével vonták be.
A rékli nyaka köré apró virágmotívumokkal díszített csipkéből kis kerek, ráncolt fodrot varrtak. Ugyanilyen csipkefodor szegélyezi elöl félkörívesen az arc körül és a tetején két sorban a kis sapkát is.
Csipkeborításuk eredeti, a szatén alap későbbi pótlás.
Az együttes az 1840-es években a Hinteröcker család gyermekei részére készült, később Királyfalvy Tivadarné Hinteröcker Albina hozta magával Nagykanizsára. Ősei – a Habsburg Birodalomhoz tartozó – Lembergből származtak, valószínűleg ott varrták a keresztelő ruhákat és pólyát is.
Eredetileg kék moaré (habos, hullámos mintázatú selyem) alapra dolgozták rá a csipkét, majd az 1920-as években cserélték rózsaszín szaténra. „Nagyanyámat és engem még kékben kereszteltek, az én gyermekeimet és unokáimat már rózsaszínben. Dédanyámtól nagyanyám, tőle anyám, tőle én örököltem.” – emlékezett vissza Királyfalvy Tivadarné 70 évesen 1970-ben.
A kisgyermekek ruhái, pólyái évszázadokon keresztül általában fehér színű anyagból készültek, főként azért, mert ezeket lehetett forró vízben rendszeresen, könnyebben mosni.
A 19. század közepétől – valószínűleg Angliából kiindulva – terjedt el, hogy a fiúkat rózsaszínbe, a kislányokat kékbe kezdték öltöztetni.
A rózsaszínt az erőt és bátorságot szimbolizáló piros szín halvány verziójaként a kisfiúkhoz valónak tartották, valószínűleg azért, mert a brit hadseregben a férfiak vörös kabátot, egyenruhát viseltek. A kisfiúkat „kis férfiaknak” szerették volna öltöztetni. A 19-20. század fordulóján a magazinok, könyvek az édesanyáknak kifejezetten azt tanácsolták, kisfiaikat rózsaszínbe öltöztessék.  A kislányok számára ajánlott világoskék színt finomabbnak, nőiesebbnek tartották, a kék színt Szűz Máriához kapcsolódott, ezért vélték a lányokhoz illőnek.
A színeknek ez a nemek szerinti felosztása valamikor az 1920-as és 1940-es évek között fordult meg, s a fiúk színe lett a kék, a lányoké a rózsaszín. (Valószínűleg a világháborús katonai egyenruhák kék színe miatt párosították a férfiassághoz a kéket.) Idővel – köszönhetően a különböző ruhagyártók reklámkampányainak is – ez szilárdult meg a köztudatban, s nem csak az öltözködésre, más használati tárgyakra, játékokra is átterjedt a színeknek ez a ma is ismert felosztása.

A pólya, a bepólyázás jelkép, az anyai törődésnek, az újszülött elfogadásának jelképe volt évezredek óta.
A pólyákat már az ókorban is – az azonosítás miatt – megjelölték, családi szimbólumokat hímeztek rájuk és a korai keresztény hagyomány szerint fonással kötötték össze őket.
A kisbabákat mereven kötötték össze már az ősi kultúrákban is, így vették a hátukra s végezték napi munkájukat az anyák. A középkorban is még 8-9 hónapos korukig így tartották őket. A merev pólyázás ellen először a 17. században szólaltak fel, de csak a 19. században kezdték a csecsemőket kicsit szabadabban bebugyolálni, egy kis teret hagyni a kezük és lábuk mozgatásához.
A 20. század folyamán úgy tűnt a pólya teljesen elvesztette létjogosultságát, mivel az a nézet terjedt el, hogy a csecsemőket „barbár szokás” lekötözni. Csak a keresztelő alkalmával használták esetleg díszesebb változatukat. 
Az ezredforduló idején kezdett ismét divatba jönni a használatuk, mivel tudományosan igazolták, hogy az újszülöttek még az anyaméh nyugalmát keresik, a pólya annak biztonságos, meleg világát idézi vissza számukra, így nyugodtabban, jobban alszanak. Néhány hónapig igénylik még a megnyugtatásnak ezt a módját.

Dr. Hauser Jánosné Eperjesy Jolán Jancsi nevű kisfiával, 1892 körül Uher Ödön fényképész felvétele

Összeállította.Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus 
Fotó, reprodukció: Hohl Zoltán

Sárkányölő Szent György üvegkép

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Április

Üveg hátuljára festett jelenet, mely Sárkányölő Szent Györgyöt római katonaként ábrázolja, amint végez a lova lábai alatt fekvő legyőzött sárkánnyal. Az egyszerű tájkép előtt megjelenített piros köpenyes szent jobb kezében dárdát tart, bal kezében miniatűr várkastélyt. Feje fölött görög felirat (O’A”ΓIOΣΓEΩPΓIOΣ). A „hinterglas” (reverse glass, forított üvegfestés) technikával készült képeket üveglap hátoldalára festik, fordított sorrendben: a befejező vonásoktól a háttér, illetve alap felé haladva.

A 19. században – a nyomtatás tömeges elterjedése előtt – a dél-zalai parasztházak jellegzetes vallásos tematikájú tárgyai voltak az üvegfestmények, melyek még a 20. század első évtizedeiben is gyakoriak voltak a tisztaszobák falán. A legjelentősebb üvegkép-készítő központok a cseh-osztrák határvidéken Buchers és Sandl települések voltak, ahonnan stílusjegyei alapján áprilisi műtárgyunk is származhat.

A keret nélküli üvegképet egy nagykanizsai múzeumbarát ajándékozta a néprajzi gyűjteménynek. Talán a városban élt egykori görög családok hagyatékából származik.

Április – Szent György hava

Szent György napja (április 24.) egész Európában a tavasz kezdetének számított. Áprilist Szent György Havának mondták régen.

„Török átka heti” (hete) volt a neve Nagykanizsa vidékén annak a hétnek, amelybe Szent György napja beleesett. A népmonda szerint, amikor a török kénytelen volt hazánkat elhagyni, dühében meg akarta az országot átkozni. A magyar tolmácsot kérdezte, milyen szavakkal átkozza meg. Ő azt tanácsolta, mondja azt, hogy: „verjön mög a szentgyörgyharmat, Magyarország!” Ezért szentgyörgyharmat a neve a György napja táján esett esőnek, mely a népi megfigyelés szerint jó termést ígér. Nem ajánlatos viszont a babot és az uborkát Szent György előtt elvetni.

Sárkányölő Szent György

Szent György a kereszténység hét bajnokának és a tizennégy segítő szentnek egyike. Kultusza a 4. század óta nagyon népszerű volt. Mint a 3-4. században élt történelmi személyt, vértanút, katonaszentet tiszteli a nyugati és a keleti egyház is. Ugyanakkor egyes legendáit többször is apokrifnak minősítették, mint például a sárkányölő motívumot, mely a kezdeti történetekből hiányzik. Mégis, később az ikonográfiában ez vált Szent György meghatározójává. Sőt, Sárkányölő Szent György a katonaszent egyetlen széles körben elterjedt ábrázolásmódja. (Mai magyarázatok szerint így a gonosz felett aratott győzelmet jelképezi.)

Szent Györgyöt védőszentjüknek tekintik a bencések, a Német Lovagrend, a harcosok, a huszárok, a katonák, a lovagok, az önkéntesek, a testőrök, a tüzérek, a vadászok, a súlyosan sebesültek, a cserkészek, a fegyverkovácsok, a szíjjártók, a vándorlegények és a lóval is foglalkozó parasztok, valamint a lovak védőszentjének is tartják. Több európai tartomány és ország patrónusa, köztük Magyarországé is. Gyakran szenteltek tiszteletére harangokat, azzal a célzattal, hogy éberebben riassza el a nyári viharokban dúló „sárkányokat”.

Szent György – Sárkány, gyík, kígyó

A gyíkról könnyen asszociált a régi korok embere a sárkányra, illetve a sárkányról a gyíkra. A középkori, kora újkori ábrázolások agyonszúrt sárkánya gyakran gyík-szerűnek mondható. A gyík a magyar néphagyományban természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező állat, göcseji hit szerint sárkány lesz belőle, ha hét évig nem látja ember. Gyíkokat mágikus tárgyként is használtak, különösen a Szent György napja előtt látott vagy megfogott gyíkot gondolták gyógyító, rontáselhárító, szerencsét hozó, jósló erejűnek. A kígyóhoz - különösen a Szent György-nap előtt fogott vagy látotthoz – a gyíkkal megegyező hiedelmek, praktikák kapcsolódtak, de bibliai szerepéből adódóan lehetett ártó, rontó erejű is. A kígyó a népművészetben széles körben alkalmazott motívum. Legáltalánosabb a dunántúli domború faragású pásztorbotokon.

Szent György és a pásztorok

A kereszténység előtti időkben a római Palilia˟ áprilisra esett, mely elsősorban a pásztorok ünnepe volt. A múlt század elején hazánkban a pásztorok szegődtetésének ideje volt Szent György-nap. Az állatokat kihajtásukkor zöld ággal megütögették: „Úgy zsendüljön a jószág, ahogyan a zöld ágon a levél!”– mondták Zalában. A marha kapuba tett lánc fölötti kihajtása országszerte általános volt, de gyakori volt a fejszén, ekevason, tojáson vagy a gazdasszony kötényén, kifordított szoknyáján való áthajtás is. A juhászok Szent György-nap táján hajtották ki a nyájat először. Keszthelyen a kanászok jártak beszedni a tojás-adót. Szentgyörgyváron a kanász házról házra járva rováspálcájára bicskájával sajátos, általa ismert jelekkel fölrótta az állatok számát, ebből tudta, hogy „hány rójás disznót őriz,” s kitől mennyi fizetség jár neki. Kosarat vitt magával, ilyenkor a háziasszonyok tojást, tejhasznot, zsíros poharában egy-egy kanál zsírt, bort, gyümölcsöt, adtak neki. Az uradalmi számadók az urasággal vagy a gazdatiszttel újévkor vagy Szent György napján összesítették az állományt, ekkor történt meg a rovások „kiolvasása”.

Boszorkányjáró Szent György-nap

A hagyomány szerint Szent György-napon rontás ellen az istállót zöld ágakkal, gallyakkal kellett védeni, de szokás volt az istálló körülszórása, körülfüstölése is. Különösen a nyírfaág volt hatásos rontás ellen. A boszorkányok és más rontók miatt sok helyen kifüstölték vagy kiforrázták a tejesköcsögöket. Kiskanizsai hiedelem szerint a boszorkányok reggel korán napkelte előtt harmatot mentek szedni a megyékre, majd „elszárították” a tehén tejét. A kapukra nyírfaágat tűztek, hogy ne tudjanak bemenni. A reggeli harmatnak különleges hatást tulajdonítottak. Zalában szentgyörgyharmattal mosdottak hajnalban, hogy szépek, egészségesek legyenek.

Szent György napja 18. századi boszorkánypereinkben is előfordul, mint mágikus praktikák elkövetésének időpontja, amikor a vádlott termést, tejhasznot elősegítő tevékenysége éppen bűnösségét bizonyítja. A nagykanizsai Molnár Marinkát például 1714-ben azzal vádolták, hogy Szent György napkor napkelte előtt egy dézsa vizet, egy teknőt, néhány lakatot vett, és ezekkel a kapu alá ment, a teheneket kihajtotta, és mindegyiket vízzel meglocsolta. 1737-ben Hampa Erzsébet iharosberényi „boszorkányt” lefejezték és elégették. Többek között az volt a bűne, hogy egy másik asszonyt úgy ölt meg, hogy Szent György nap előtt békát fogott, nyársra húzta, emberi hajat tett a szájába és elásta.

Az üvegkép restaurálás előtt

Írta: Gyanó Szilvia etnográfus
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Restaurátor: Pulai Attila
Közreműködött: Kálovicsné Lebár Edit, Kunics Zsuzsanna és Várnagy Veronika

Irodalom:

Gyanó Szilvia: Varázsos rendhagyás – Jeles napok Dél-Zalában. Kiállításvezető katalógus a Thúry György Múzeum időszaki kiállításához. Nagykanizsa, 2022
Pecz Vilmos: Ókori Lexikon (1902-1904)
Petánovics Katalin: Szentgyörgyvár néprajza In: Müller Róbert szerk. Szentgyörgyvár története, 2002. 131-217.
Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek kötetei
Magyar Katolikus Lexikon szócikkei (1993-2010)
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei (1977-1982)
Magyar néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság, 1990.

A Thúry György Múzeum más üvegképeiről itt olvashatnak:

https://www.tgym.hu/index.php/kiallitasaink/a-honap-mutargya/266-2021/december/638-a-kis-jezus-szuletese-uvegkepek-gelserol-es-letenyerol

Eperjesy Sándor, a Dél-zalai Takarékpénztár alapító elnökének Kossuth-címerrel díszített, díszmagyarhoz viselt szablyája

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Március

A díszmagyarhoz viselt, 19. század végi szablya ívelt pengéje nikkelezett acélból készült, széles vércsatornája a markolatig ér.
Aranyozott réz markolata oroszlánfejben végződik, két oldalán gyöngyház lapokkal borított, a markolat élét kidomborodó leveles ággal díszítették.
Aranyozott keresztvasa nyújtott S-alakú, középen, a markolat felett mindkét oldalon címerpajzs látható. A jobb oldali pajzsra ezüst Kossuth-címert erősítettek.
A díszszablya fahüvelye feketére lakkozott bőrrel bevont, szerelékei aranyozott rézből készültek, felületük dúsan növényi ornamentikával díszített.
A 19. században a kor historizáló ízlésének megfelelően egyes 16-17. századi férfi viseleti elemek felelevenítésével jött létre az úgynevezett díszmagyar, a díszruha, mely 1867-től kezdve az „úri lét” jelképévé is vált. Nagy ünnepek alkalmával a nők is magyar díszruhát öltöttek.
A férfi díszruha kócsagtollas süvegből, panyókára (fél vállra) vetett, prémmel szegélyezett bársonymentéből, selyemdolmányból, testhez álló, dús zsinórozással díszített nadrágból állt, hozzá térdig érő csizmát vagy bokáig érő, oldalt fűzős cipőt, selyemnyakkendőt viseltek. Az öltözéket gazdag ötvösmunkájú gombok, öv, süvegdísz, mente- és kardkötő egészítette ki. Elengedhetetlen része volt a kard.
A „szablya díszmagyarhoz” Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár alapító-elnöke hagyatékából maradt fenn. Néhány, a takarékpénztár 25 éves fennállása alkalmából 1895-ben ajándékba kapott dísztárggyal (vésett feliratú, ezüst gyertyatartó pár, díszes bőr mappában őrzött oklevél) és személyes használati tárggyal (pecsétnyomó, írószer- és tintatartó, tollszár, hímzéssel díszített nyakkendő, mellény stb.) együtt a pénzintézet utóda, az Országos Takarékpénztár helyi fiókja őrizte meg és adta át 1963-ban a múzeumnak. A gyűjteménybe „Szablya díszmagyarhoz” megnevezéssel került be.
Nem tudni, hogy Eperjesy Sándor egykor, ünnepi alkalmakkor valóban díszmagyar ruhához viselte-e a szablyát vagy a takarékpénztár igazgatósága ajándékozta-e neki tisztelete jeléül az érdemeiért, s emlékként őrizte meg nagy becsben.  
Kortársai nem csak a kanizsai „közélet kiváló és markáns alakjaként” takarékpénztári elnökként, városi képviselőként ismerték, hanem hajdani „1848-49-es honvédtisztként” is számontartották.
A helyi lapokban 1906-ban, a halálakor megjelent méltatásokban és gyászjelentésekben is kiemelték, hogy 17 éves ifjúként részt vett a szabadságharcban. „Damjanics oldala mellett dicsőséggel küzdötte azt végig a délvidéken. Katonai erényeit Damjanics azzal méltányolta, hogy tisztté léptette elő.” – emlékezett meg róla a hírlapíró.  
Eperjesy Sándor 1831. február 2-án a tolna megyei Tabódon született. Középiskolai és jogi tanulmányait Pécsett végezte. Az 1848-49. évi szabadságharcban a 41. honvédzászlóalj kötelékében hadnagyi rangban szolgált a délvidéki csatatereken. A világosi fegyverletétel után besorozták a császári hadseregbe, két évig volt közlegény Tirolban. Hazatérése után Pinkafőn, Szekszárdon és Budapesten hivatalnokoskodott. 1865-ben Nagykanizsán telepedett le, városi jegyző lett, majd 1867-től ügyvédként dolgozott.
Aktív szerepet játszott Zala vármegye és Nagykanizsa gazdasági és közigazgatási életében. 1870-ben megalapította a Dél-zalai Takarékpénztárat, amelynek haláláig elnöke maradt. Alapítója s elnöke volt a Fürdő-Részvénytársaságnak, alelnöke a Kereskedelmi és Iparbanknak, a sörgyárnak és a Nagykanizsai Tárházak Rt.-nek, felügyelőbizottsági tagja az Alsómuraközi Takarékpénztárnak, melynek alapításában is részt vett. Tagja volt a megyei törvényhatósági bizottságnak és a városi képviselőtestületnek. 1906. május 31-én hunyt el Nagykanizsán.

Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár elnöke 1880 körül A Varga Testvérek negatívja alapján Décsey Ede által készített kabinetkép

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Barackszínű muszlinból és bársonyból készült báli ruhaderék, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Február

A barackszínű selyemdamasztra dolgozott muszlinból és bársonyból készült báli „ruhaderék” (ruha felsőrész) erősen testhez szabott, 11 fűzőacéllal merevített. Hasonló színű, bársonyból varrott gallérja elöl háromszögletű, hátul a négyszögletes nyakkivágás vonalát követve szögletesen elvágott. A ruhaderekat hátul egy lefelé keskenyedő, fém szalaggal szegett bársonybetét borítja. Hátoldala és a gallérok is sodrott fém zsinórral, vékony fém dróttal és teklagyönggyel gazdagon díszítettek. A gyöngyöket és a zsinórdíszeket is ezüst szállal öltögették körbe.
Az 1890-es évek közepére jellemző erősen húzott, nagyon bő, jellegzetes „sonkaujjai” ugyancsak bársonyból készültek, pántjaik a gallérokhoz hasonlóan gyönggyel, fémzsinórral díszítettek.
Skublics Irén (1873-1941) viselte fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek közepén. A zalabesnyői földbirtokos, Skublics István leánya 1894-ben ment férjhez Zalaegerszegen, Dr. Révffy Zoltán királyi alügyészhez. Férje pozsonyi lévén, oda vitte magával, később költöztek Nagykanizsára. Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit részben Pesten, részben Bécsben készíttette.
A bálokon a hölgyek muszlinból, tüllből, selyemből, bársonyból készült, ruhákban pompáztak, hajkoronájukban ékszerrel vagy fejdísszel, kezükben legyezővel. A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok – melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyékig fedett el – felejthetetlen szépségűvé varázsolták őket.
Az első bálozó fiatal lányok megjelenése azonban mindig egyszerű volt. Fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s általában csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát.
A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk is a legmerészebb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között. A fiatal anyák öltözéke azonban valamivel visszafogottabb volt.
A lányoknak különösen kellett figyelniük a viselkedésükre. A bálba az édesanyjuk vagy gardedame kísérte el őket, az ülőhelyük is az ő székük előtt volt, hogy az idősebbek szemmel tarhassák az eladósorban lévő lányokat. Az ismerkedésnek is komoly szabályai voltak. Senki nem mutatkozhatott be a másiknak, egy rokont, ismerőst vagy a bál rendezőit kellett megkérni, hogy egy fiatalembert mutasson be egy hölgynek.
A leányok viselkedésének legfontosabb elve a tartózkodás volt: ne mozogjon túl élénken, ne nevessen túl sokat, ne beszéljen hosszan. Arra is kellett ügyelnie, hogy egyetlen fiatalemberrel se táncoljon túl sokat, nem volt ildomos, ha a neki tetsző fiatalemberrel elkülönült a társaságtól. Fontos jelzésértéke volt annak is, hogy egy leány melyik fiatalembert melyik táncra jegyezte be a táncrendjébe. A kezdő csárdást, a keringőt általában az ifjú udvarlónak tartogatták.

Dr. Eperjesy Sándor ügyvéd, a Dél-zalai Takarékpénztár elnökének leányai: Jolán és Róza báli öltözetben 1893-4 körül

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Japán nyelvű Petőfi-verseskötet

Részletek

Szülőkategória: 2023

Kategória: Január

2023 januárjában Petőfi Sándor születésének 200. évfordulójára emlékezünk.

Petőfi Sándor történelmünk jeles alakja, nemcsak költő, hanem forradalmár, nemzeti hős is. A magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Több versét a gyerekek már az óvodában megismerik, elég, ha csak a Nemzeti dalra gondolunk. Számos költeményét megzenésítették. Rövid élete során közel ezer verset írt, becslések szerint 850 maradt az utókorra. Legismertebb műveit több nyelvre lefordították. Emlékét Magyarországon és a Kárpát-medence magyarlakta helységeiben több múzeum és emlékház, irodalmi kör, valamint számtalan utcanév, szobor és emléktábla őrzi.
A Thúry György Múzeum egy nagyon különleges, Petőfihez köthető tárggyal büszkélkedhet: Brunner Erzsébet hagyatékából egy japán nyelvű, Petőfi-verseskötet két példányát őrizzük.
A kötet 1936-ban jelent meg Tokióban, a verseket Metzger Nándor (1895-1987), a japán-magyar – főleg kereskedelmi – kapcsolatok fellendítője fordította japánra. Előszóval Dr. Shiratori Kurakichi, a Tokiói Császári Egyetem Professzor Emeritusa látta el. A kötet illusztrálására Sass Brunner Erzsébetet és Brunner Erzsébetet Metzger Nándor kérte fel, összesen 32 rajzuk díszíti a kötetet.
Anya és leánya 1935-ben Indiából érkezett Japánba, mivel az orvosok azonnali éghajlatváltozást javasoltak a rejtélyes Bombay-lázban szenvedő idősebb művésznőnek. 1937-ig éltek Japánban, számos kiállítást rendeztek, amelyeken bemutatták magyar képeiket, illetve az Indiában festett műveiket is. Japán megihlette őket, Sass Brunner Erzsébet főleg a tájat, leánya a japán embereket festette szívesen.  

A kötetbe az alábbi Petőfi-költemények kerültek be:

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta történész-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Egy hajdani Mikulás-ajándék – teniszező lány- és fiú krampusz figura

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: December

A teniszruhába öltöztetett lány- és fiúalak teste papírmaséból, krampuszfejük piros cserépből készült, nyúlszőr hajjal. Hosszúujjú fehér ingblúzt, fehér-kékcsíkos szoknyát-, illetve nadrágot, fehér vászoncipőt, girardi kalapot viselnek, kezükben kis „rakettet” (teniszütőt) tartanak. A Mikulást kísérő krampuszok jellegzetes puttonyait a figurák talapzatára rögzítették. (A puttonyok rekonstrukciók, az eredetik hiányoznak.)
A két krampuszfigurát Bentzik Katalin, dr. Bentzik Ferenc ügyvéd, városi tiszti ügyész leánya kapta ajándékba Mikulás napra 9 éves korában, 1914-ben. Puttonyaik csokoládés cukorkával voltak megtöltve. A figurákat a Deák tér sarkán álló híres Makoviczky Cukrászdában vásárolták neki a szülei.
„Sok ilyen Mikulás-babám volt. Heten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb és nem csak szüleimtől kaptam Mikulásra, húsvétra, karácsonyra sok ajándékot, hanem a bátyáimtól is. Legidősebb testvérem 20 éves volt, amikor én születtem. Egyetemista korukban Pestről küldözgettek nekem játékokat.” – emlékezett vissza gyermekkori ajándékaira a később évtizedeken keresztül óvónőként dolgozó Bentzik Katalin, Kató néni 1968-ban.
A Bajer Vince cukrász által 1903-ban – a Deák tér sarkán felépített házban – megnyitott elegáns cukrászda vezetését 1909-től vette át Makoviczky Gyula. Süteményei, saját készítésű cukorkái, bonbonjai, teasüteményei, forma fagylaltjai a legkényesebb igényeket is kielégítették, nem csak a városlakók körében voltak népszerűek, a közeli és távoli környéken is ismertté váltak.
Karácsonyra, húsvétra is sok csokoládéfigurát, selyemből, bársonyból készített, cukorkával teli tojásokat kínáltak a gyermekek örömére. Mikulásra a Mikulás-figurák mellett 20 cm magas krampuszalakokat is készítettek csokoládéból, melyeket piros sztaniolpapírba csomagolva árusítottak. (Az egykor a cukrászműhelyükben használt, ónlemezből készült krampusz csokoládéformát a múzeum helytörténeti gyűjteményében őrizzük.)
A magyar téli hagyományok szerves részét képezi Szent Miklós napja (december 6.) és a hozzá kapcsolódó ajándékozás. A jó gyerekek ajándékot kaptak (régen piros almát, diót, mogyorót, később csokoládét, narancsot), a rossz magaviseletért virgács járt, s a fenyegetés, hogy „elvisz a krampusz”.
Az ajándékozó Mikulás állandó kísérője, az ördög formájú krampuszfigura osztrák közvetítéssel terjedt el Magyarországon, elnevezése is innen származik. A krampusz szó egyes források szerint a karom jelentésű régi német Krampen szóból származik, mások az osztrák Krampn, Krampas, élettelen, kiszáradt, elhervadt jelentésű szóból eredeztetik.
A krampusz alakjában minden bizonnyal a téli napforduló pogánykori hiedelemvilágának ártó, rossz szellemei öltenek testet, ördög formájú, patás, szőrös, szarvakkal ellátott ábrázolása pedig a keresztény gondolatkör gonosz-elképzeléseire vezethető vissza. A keresztény néphagyományban a jóságos Mikulás mellett a gonosz krampusz az ördöggel azonosult.
Ausztriában, Stájerországban ősi hagyomány, hogy december 5-én éjjel („Krampusnacht” – krampuszéjszaka) nagy krampuszfelvonulást rendeznek, ahol a fiatalok mesealakoknak, krampusznak öltöznek, álarcot öltenek, bekormozzák a testüket, láncot csörgetve látogatják sorra a település házait.
Magyarországon a Mikulás-járás főként a Dunántúlon, a Csallóközben, az Ipoly mentén terjedt el. A rituálé szerint láncos, álarcos, olykor szalmába burkolt Mikulás és a kíséretében lévő ördögök, krampuszok ijesztgették az utcán a gyerekeket, s a fonóban a fiatalokat. Később a színes, kavargó menet a tél örömeit köszöntő felvonulássá alakult át.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
Restaurálás: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

Pincekulcsok

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: November

1. Pincekulcs. Pátró (Nemespátró)
Kölkes zár kovácsoltvas kulcsa. 1817-ben épült pince belső pincéjének ajtajához tartozott:
„Az ajtótul a baloldalon vót egy lik. Benyúltunk, a kucsot rátettük, ahol bejárt a kucs, vót egy kis szög, az úgy kiállt a závárzatból, és arra kellett a kucsot rátolni. Akkor a kucsot jobboldalra leforditottuk, és a durungot (tolórudat) ki lehetett húzni. Csak annyira köllött, hogy az ajtó kinyíljon./…/ Azt mondták, hogy olyan kis pöckök mennek bele.”
„A kulcsot a hegyről minden nap hazavitték, és otthon a konyhában, a szegen volt a helye. Kézben vagy csizmaszárban szokták hordani. Ha a fiatalok titokban akartak mulatozni, a pince bezárásakor csak rátolták a durungot az ajtóra, de vigyáztak, hogy a kölkek ne kerülhessenek a számukra a durungon kivágott lyukakba.” Ltsz. 59.21.2.2.

2. Pincekulcs. Nagykanizsa, Látóhegy
Boronapince fazárját nyitotta. Az ajtó mellett vágott kerek lyukon keresztül lehetett a kulccsal benyúlni és a zárszerkezetet mozgásba hozni, majd a tolófát kihúzni, hogy az ajtó kinyíljon. A pincét 1920 körül bontották le. Ltsz. 83.22.2.

3. Pincekulcs. Nagykanizsa, Vajda-Cserfő hegy
Hegyi pince kovácsoltvas kulcsa. Ltsz. 75.1.1.

4. Pincekulcs, Szentmihályhegy
Keményfából faragott négytollú kulcs, mely egy elhagyott horvát boronapince fából készült zárjához tartozott. A zárat az ajtó melletti boronafalba vágott kerek lyukon benyúlva lehetett a kulccsal kinyitni. Ltsz. 62.19.1.

A fagerendákból készült, úgynevezett boronafalú épületek egykor általánosak voltak Zala megyében, akárcsak a gerendavázas, sövényfalú házak és hajlékok. A 20. században egyre inkább megfogyatkoztak és már csak a dél-zalai szőlőhegyeken vagy lakóházak melléképületeként maradtak fenn. A Nagykanizsa környéki szőlőhegyek kis hegyi pincéi ma már gyakran romjaikban emlékeztetnek egykori jelentőségükre, vagy arra, hogy szőlővel borított volt a táj a falvakat kísérő lankákon. Jellegzetes, többnyire vaskos keményfa ajtóikat trükkös fazárak nyitották, melyeket a néprajzi szakirodalom makkos vagy kölkes fazárnak nevez. Egyedileg készültek az adott épülethez és annak ajtajához igazítva.
A pincezárak, pinceajtók gyakran az épülethez képest aránytalanul masszívak és nagyok voltak. A pincében őrzött bor és a termeléséhez, feldolgozásához használt eszközök értéknek számítottak, ezért a bejáratot gondosan zárták, és vigyáztak, nehogy illetéktelen kézbe kerüljön a kulcsa. (Míg a faluban lévő házaik zárására nem, vagy csak alig ügyeltek.) A fából faragott zárak kevésbé voltak költségesek, mint a kovács- vagy lakatosmunkák. A hozzájuk tartozó, néprajzi gyűjteményben őrzött nagyméretű kulcsok között találunk fából és fémből készülteket is. A helyi kovácsok által vasból gyártott darabok esetében előfordulhat, hogy az elveszett vagy tönkrement fakulcsokat helyettesítették velük.
A szerkezetet Arany János szóhasználata után nevezik a szakirodalomban makkos fazárnak. A bonyolultabb változatoknál az ajtóra erősített magas fahasábba több függőleges vájatot véstek. Ezek mindegyikében a beleillő kisebb fahasáb („makk”) könnyen fel-alá mozgatható. A nagy fahasáb vízszintes vájatában vaskos faretesz jár, amelyen a makkok csapjának megfelelő méretű vésett nyílások vannak. Amikor a makkok ezekbe a nyílásokba beleesnek, a vízszintes retesz mozdíthatatlan, az ajtó zárva van. Ha a retesz fölötti kulcslyukon a megfelelő számú foggal ellátott fakulcsot a zárba tolják, segítségével a makkok fölemelhetők, az ajtó nyitva van. Egyes szerkezeteket csak a titkos módszer ismerői tudták kinyitni.

Írta: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán
Digitális munkálatok: Várnagy Veronika

	Pinceajtó. Nagybakónak, Szakál-hegy Részben boronafalu, sárral tapasztott épület. A pinceajtó jobb oldali szárfáján „ritka megoldású pincezár vésete”. Fotó: Kerecsényi Edit, 1965
	Pinceajtó. Nagybakónak, Szakál-hegy Részben boronából álló pince két keményfa pallóból készült ajtaja, melyet különleges fa-zár nyitott. Fotó: Kerecsényi Edit, 1965
	Kölkes zár működési elve (Dornyay Béla nyomán)
Irodalom: Dornyay Béla: A Balaton-parti Gyenesdiás régi fapincéi. Néprajzi Értesítő. 1939, 48-59. Illés Péter: Paraszti szőlőhegyek a Délnyugat-Dunántúlon (Vas, Zala, Nyugat-Somogy). 2020. Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei. Bp., 1982 T. Városi Ágnes: Farsang – Makkor fazáras présházajtó http://romer.hu/farsang-makkos-fazaras-preshazajto/

Gombos cipő Kiskanizsáról

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Október

„Gomboscipő”, „féregombos” cipő, Nagykanizsa (Kiskanizsa)
Néprajzi Gyűjtemény, ltsz. 60.76.1.1-2.

Fekete magas szárú női bőrcipő magas sarokkal, bőrtalppal, részekbe szabott fejjel, kemény orr-résszel. A külső oldalán 15 gyöngyházgombbal záródik.
Dallos Sándor cipész készítette Kiskanizsán 1940-ben. Akkoriban nagy divat volt a gombos cipő, melyet még az 1950-60-as években is hordtak. A második világháború után azonban már nem készítettek újat. Tulajdonosa télen vette fel, templomba, világos színű selyemharisnyával. Hat párat „szaggatott el” élete során.
Ilyen gombos cipője volt szinte minden jobb módú kiskanizsai lánynak és asszonynak az 1940-es években. „Vőlegénycipőként” is készült, azaz a vőlegény csináltatta a menyasszonyának jegyajándékként. Ezt a menyasszony először az esküvőn viselte, majd templomba, piacra is ebben ment. Télen inkább csizmában jártak, de volt, aki a gombos cipőt szebbnek, rangosabbnak tartotta, ezért télen is azt hordta.
A lábbeli a talpat, a lábfejet, a lábszárat vagy az egész lábat védő ruhadarab, mely a teljes öltözet, azaz a népviselet szerves része. Nagykanizsa környékén az 1870-es években az asszonyok ünnepnap színes, többnyire piros harisnyát, gombos kapcát és fél vagy magasszárú gombos cipőt húztak a lábukra. A gombos cipő az 1910-es években általánosan viselt lábbeli volt Kiskanizsán, de Zala megye többi részén is kedvelték. A hosszúszárú, (fél)magassarkú, oldalt gombolódó bőrcipő az ünnepi viselet tartozéka volt, melyhez külön fémből készült, kampós végű cipőgomboló is járt. Télen viselték, de inkább sárban és „félidőben”, amikor még nem volt nagy a hó. Gyakran készült menyasszonycipőnek, melyet az esküvő után még sokáig hordott tulajdonosa ünnepi lábbeliként. Az 1940/50-es években a „féregombos” cipőbe fehér vagy barna bolti pamutharisnyát húztak, melyet térd alatt kötöttek meg gumival. Ha nagyon hideg volt, tekerőkapcával bélelték. 
A 20. század első felében még mezítláb járt mindenki, de nem csak hétköznap, hanem ünnepnap, templomba is. Csupán aratáskor védték a lábukat bocskorral.

Szollár László és Polai Katalin esküvői képe. Nagykanizsa (Kiskanizsa), 1929 A menyasszony „féregombos” cipőt visel.
„Gomboscipő gombolója” az 1920-as évekből, Zalaújlak. Ltsz. 89.11.10. Kovácsoltvasból készült cipőgomboló Letenyéről, 1930-ig használták. Ltsz. 92.7.7. Vasdrótból hajlított cipőgomboló, Nagyrécse. Ltsz. 94.6.8.

Összeállította: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

A család címerével és jelmondatával díszített „Herczeg Batthyány-Strattmann nagykanizsai erdőhivatala” feliratú cégtábla

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Szeptember

A gazdagon díszített, míves kivitelű festett bádog cégtáblán arany háttéren fekete betűkkel a „Herczeg Batthyány-Strattmann nagykanizsai erdőhivatala” felirat olvasható félkörívesen alul és felül.
A hercegi címer egy hermelinpaláston helyezkedik el, a tetején koronával. A címerpajzsot két szárnyas paripa tartja, mellső lábuk között egy-egy zászlóval, rajtuk az uralkodópár, Lotharingiai Ferenc és Mária Terézia monogramjával. A pajzs fölött kilencgombos korona látható, rajta öt sisakdísz római birodalmi és a Batthyány családra utaló attribútumokkal (oroszlánnal és pelikánnal). A pajzson a Batthyány család eredeti címere látható: a barlang előtt ágaskodó, a szájában kardot tartó oroszlán, s felette a fészkelő pelikán. A címerpajzs alatti feliratszalagon a család jelmondata: „Fidelitate et fortitudine” (Hűséggel és bátorsággal) olvasható.
A festett ovális cégtábla – a Hónap Műtárgyának is helyet adó – Fő út 5. szám alatti épülethez kapcsolódik. A hajdan itt működött erdőhivatal folyosói bejárata fölött függött egykor.
A kanizsai uradalmat 1743-ban szerezte meg gróf Batthyány Lajos kancellár (később nádor). Majd a következő évben a szomszédos homokkomáromi uradalom megvásárlásával Zala vármegye keleti területein egy könnyen kezelhető, 30 000 hold nagyságú földbirtokkomplexumot hozott létre.
A vár köveiből a 18. század elején épült Fő út 5. szám alatti uradalmi tiszttartói ház is a Batthyány család tulajdonába került, a kanizsaiak „hercegi vár”-nak nevezték el. Itt kaptak helyet a hercegség Kanizsa környéki gazdaságainak hivatalai, itt működött a hercegi erdőhivatal, valamint itt lakott a jószágkormányzó, az erdőmester és családjaik is.
A cégtáblát Barthos Gyula (1883-1971), az erdőhivatal főerdésze ajándékozta a múzeumi gyűjteménynek. A Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia elvégzése után a Kendeffy-uradalom erdészetének vezetője lett, majd 1919-ben Batthyány-Strattmann László Kanizsán nevezte ki erdőtisztté. 1924 és 1945 között az uradalom erdőmestere, majd főerdőmestere volt. 1945 után is az Erdőgondnokság vezetője maradt 1948-ig, nyugdíjba vonulásáig. A jeles erdész és ornitológus emlékét a nagykanizsai Zalaerdő Zrt. irodaházának udvarán felállított bronz mellszobor, Szabolcs Péter alkotása őrzi.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Dr. Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690-1849) In: Nagykanizsa Városi Monográfia II. Nagykanizsa, 2006

A Pátria pótkávégyár pléh reklámdoboza

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Augusztus

Vékony vaslemezből készült, henger alakú, tetővel ellátott, kék színű, közel 5 literes Pátria kávégyári reklámdoboz. Az elején aranyszínű, szecessziós (díszes, indás) keretben a gyár jelképe (egy bika) látható, alatta pedig a „PATRIA NAGYKANIZSA” felirat olvasható. A hátoldalát ugyanolyan díszes, arany színű keretben a gyár színezett rajzával díszítették.
A 20. század első évtizedéből származó Pátria pótkávégyári reklámdoboz 2021 novemberében került a múzeum helytörténeti gyűjteményébe. A tárgyat az ajándékozó édesanyja, Czinder Piroska használta, aki Nagykanizsán született 1900-ban, majd házasságkötése után Keszthelyre került. A családja miután a doboz tartalma elfogyott, újrahasznosította, lisztet tárolt benne. A dobozt később Czinder Piroska lánya őrizte meg és adományozta a múzeumnak.
Nagykanizsán a virágzó kereskedések mellett fellendült az ipar is, az 1870-es években 68 szakágazatban már 362 önálló ipari vállalkozót jegyeztek fel. A 19. század végétől jelentős változások következtek be a város iparszerkezetében. A vállalkozó szellemű iparosok gyárrá fejleszthették üzemeiket, vagyoni gyarapodásuknak köszönhetően a nagykereskedők is bekapcsolódtak a nagyipari termelésbe.
A Pátria pótkávégyárat a Schwarz és Tauber kereskedő cég alapította, a somogyszentmiklósi út melletti gyárépület építését 1905 nyarán kezdték, a munkálatok 1906 tavaszán fejeződtek be. A gyár a Déli Vasút vonala mentén, a vasútállomástól délre, a Kazinczy és a Csengery út közötti területen helyezkedett el. A főépület egy nyers téglaépítmény volt, a városi oldalon két víztoronnyal. Az impozáns főépületben volt: 14 raktárhelyiség, 3 munkaterem, 4 lépcső és előcsarnok, 3 mosdó, 2 pörkölő, 1 aszaló kamra, illetve 2 étkező a munkások számára. A gyártelepen összesen hét épület volt. A helyben lakóknak rendelkezésükre állt 7 munkás szoba, 1 padlásszoba, a szobákhoz kapcsolt 7 konyha, 4 kamra, 4 raktár és egy folyosó. Az épületek persze nem egyszerre készültek el, 1905 és 1910 között folyamatosan bővült a gyár.
Az épületeket 1910-től iparvágány kötötte össze a Déli Vasúttal. Kezdetben külföldről szerezték be a cikóriagyökeret, de hamarosan a somogyi és zalai gazdák szállították a gyárnak. Az 1905-ben alakult Pátria Pótkávégyár termékeit a szomszédos országok háztartásaiban is ismerték. Érdekes, hogy a gyár működése kezdetekor olyan eszközöket vetett be saját reklámozására, amelyek ma is ismerősnek tűnnek: bőrkötésű, selyemmel bélelt, sárgaréz sarkú írómappák, zsebnaptárak, képeslapok, és gyermekeknek gyűjthető kártyasorozatok gyűjtőfüzetekkel, valamint az általunk is bemutatott reklámdoboz.
A magas minőséget mutatják azok az elismerések is, amelyeket a gyár különböző versenyeken, kiállításokon nyert el. A temesvári élelmiszer- kiállításon 1908-ban cikóriakávéja I. díjat nyert.  A Monarchia-szerte ismert Franck (Henrik és Fiai) cég tulajdonába kerülve 1909-től tovább nőtt gyártmányainak minősége és forgalma. Termékeik a hazai, s a szomszédos országok háztartásaiban is ismertek voltak.
1939. szeptember végén a Nagykanizsára érkezett lengyel menekülteket (tiszteket, katonákat és polgári személyeket) a ligetvárosi katonai barakk-kórház mellett a pótkávégyár épületében helyezték el.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska történész-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Dr. Kaposi Zoltán: Egy haza iparvállalat a multinacionális konszern ellen.
http://acta.bibl.u-szeged.hu/33166/1/vikek_014_061-073.pdf (Letöltve: 2022. július 20.)

Fehér gyolcsból készült, hímzéssel és csipkebetétekkel díszített női alsóruha, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Július

Vékonyszálú, finom fehér gyolcsból készült, részekből szabott női alsóruha. A derékrészen testhezálló, szoknyarésze fokozatosan bővül, melynek alsó fele keresztbe szabott. A szoknya alsó részén széles, de ritkásan lerakott, szegőzött, saját anyagából varrott fodorral, szélén virágmintás gépi csipkével. Fölötte ugyancsak lerakott fodorral, mely gépi hímzéssel igen gazdagon, szélesen díszített, ennek aljára szintén finom gépi csipkét varrtak. A szoknyarész felső része elöl hat hosszanti csipkebetéttel díszített. A derékrészen és a térd feletti fodros rész toldásánál eredetileg világoskék – ma már krémszínűre fakult – szalagbefűzéses betéttel kiemelt. (A térd mellett a szalagot oldalt csokorra kötötték.)
Mellrésze vállpántos, szögletes nyakkivágással, hosszanti csipkebetétekkel, illetve maslira kötött szalagbefűzéssel díszített. Elöl, a mellrésze – a szoknyarész aljánál használt – gépi csipkeanyagból készült.
Hasítéka hátul a csípőig tart, apró cérnagombokkal gombolódik.
A fehérnemű divatja mindig a felsőruházathoz alkalmazkodott.  Az 1890-es években az úgynevezett "homokóra" sziluettet a derék erőteljes, (sokszor 10-15 cm-es) fűzésével, illetve a mellek és a csípő hangsúlyozásával érték el.  Egy úrihölgy ruha alatt rejtőző alsónemű összeállítása a következő volt: térd alá érő nappali ing; térd alatt összefogott, bő, hátul nyitott alsónadrág; harisnya és harisnyakötő. A hosszú nappali ing fölé került a fűző, ezen felül fűzővédőt (Leibchent, mellénykét) viseltek, illetve alul két alsószoknyát. Mindez az időjárástól függetlenül hozzátartozott az illendő öltözékhez.
1896 körül a hatalmas, bő szoknyák és bő ballonujjak apadni kezdtek. A fűző már nem a derekat nyomta össze, hanem a csípőt. 1899 körül alakult ki – először csak a divatlapokban – a szecessziós nőtípus: tartása S-vonalú, mellét előre, alsó testét hátradöntötte. A ruhák nyaka magas, a keskeny vállnál az ujjak enyhén ráncoltak, a derékrész szintén enyhén buggyos, a szoknyavonal lenn homorúan ívelt volt. Megváltoztak a ruhák anyagai is: a súlyos esésű bársony helyét a puha, könnyed szövetek, selymek, csipkék, hímzett tüllök foglalták el.
A karcsú hatás érdekében redukálódott a fehérnemű is. Az addigi vastag, lenvászonból készült, fodros fehérneműk helyett a lehető legvékonyabb anyagból (batisztból, selyemből) készülteket viselték. Az alakra simuló szoknyák alatt csak egy vékony ingnek s egy (esetleg színes: rózsaszín, lila, ekrü, világoskék) alsószoknyának jutott hely.
A harang alakú szoknyák nem csupán hátul söpörték a földet, hanem elöl is, megnehezítve a járást. Menet közben fel kellett emelni, amitől merészen kivillant az addig takargatott magas szárú cipő s esetleg az alsószoknya is. Az alsószoknyák alsó – gyakran elővillanó – fodrai és a többi fehérnemű is gazdagabb hímzés- és csipkedíszítést kaptak.
Az 1930-as évekig a fehérnemű rendszerint házilag készült, az ügyesebb lányok maguk hímezték stafírungjuk darabjait, a módosabbak az arra szakosodott iparosoknál méretre csináltatták, hímeztették, később üzletben vásárolták.
Egy kelengye – a Divatszalon szerint – az 1890-es években 3-4 tucat nappali és 1 tucat hálóing mellett 18 hálózekét, 2-3 tucat nadrágot, 4-6 tucat harisnyát és rengeteg asztalneműt tartalmazott. De az egyszerű kelengyében is legalább 12 gyolcs és 6 siffon női hálóinget, 6 téli, 6 nyári fűzőt, 24 zsebkendőt s ágyneműt, abroszokat, törölközőket, szalvétákat találunk szép számmal.
1968-ban került a múzeumi gyűjteménybe több rumburgi vászonból készült női ing (alsóruha), alsószoknya, hálóing, gyolcs női nadrág, ágy -és asztalnemű Kintner Ottilia „staférungjából”; a – Hónap műtárgyaként bemutatott – gyönyörű, csipkebetétes, finom gyolcs alsóruha húga, Kintner Róza esküvői alsóruhája volt. A fehérneműk egy részét – Ottilia lánya emlékei szerint – „Spilka kisasszony varrta, ő volt a leghíresebb fehérnemű varrónő és igen szépen hímzett”, de sok ruhát hímeztettek Komárvároson, Galambokon és Karosban is.
Kintner Róza 1898-ban ment férjhez. A Zalai Közlöny 1898 novemberében értesítette a városlakókat, hogy „Szakonyi Géza áll. polgári iskolai tanár jegyet váltott Kintner Róza kisaszonnyal, áll. polgári iskolai tanárnővel Csáktornyán”. Mindketten a csáktornyai polgári iskolában tanítottak, majd 1901 novemberében helyezték a házaspárt Nagykanizsára. Szakonyi Géza a polgári fiúiskolában magyar nyelvet és történelmet, valamint tornát tanított, felesége a leányiskolában számtant, egészségtant, természetrajzot s éneket.
Unokahúga – az alsóruha mellett – megőrizte a polgári esküvőjük előtt a párról készült felvételt is.     

A Budapest, Kossuth Lajos utca 9. szám alatt működő Holzer Divatház (Holzer Sándor cs. és kir. udvari szállító) katalógusának részlete: fehérnemű kínálata a 20. század első évtizedében. (Termékeiket saját üzemükben állították elő. Bár elsősorban finomkonfekciót gyártottak, arisztokrata vevőiknek, színpadi csillagoknak exklusív modelleket is készítettek.)
A Bazár című divatlap részlete, 1916. december 1.		Kintner Róza és Szakonyi Géza a polgári esküvőjük előtt, 1898

Összeállította: Kunics Zsuzsa
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
F. Dózsa Katalin: Letűni idők, eltűnt divatok 1867-1945. Budapest, 1989.
Rudolf Broby-Johansen: Az öltözködés története. Budapest, 1969.

HÓNAP MŰTÁRGYA SZENT IVÁN HAVÁBAN

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Június

Szentkép: A gyermek Keresztelő Szent János (Szent Iván)
Színes nyomat keskeny fakeretben. Zalaszabar, 19. század vége

A képen a gyermek János jellegzetes szőrruhában látható, amint a bárányt és az „ECCE AGNUS DEI” feliratos keresztet öleli. Feje körül kétoldalt ovális kis képekben ábrázolták János életének egyes jeleneteit (balról-jobbra): János lefejezése; Mária a kis Jézussal és a kis Jánossal; az angyal hírül adja Zakariásnak, hogy fia fog születni; a szülők a megjövendölt János név mellett döntenek a rokonok ellenében; János bőrövvel összefogott teveszőr ruhájában hirdeti az Igét; tálcán szolgálják fel a fejét Saloménak. A kép alját rózsák és indák díszítik, melyeket a kompozíció főbb vonalaival együtt csillámló festékkel emeltek ki. A paszpartu aranyszínű, a képpel együtt nyomtatták domború mintázatúra. A szentkép egy zalaszabari idős asszony szobájának falán lógott, aki sosem engedte levenni. Halála után unokája ajándékozta a múzeumnak: „Nem tudtam, mit csináljak vele, nem égettem el, mégis csak szentkép” – mondta Kerecsényi Editnek 1979-ben.
A szentkép tág értelemben síkban készült vallásos ábrázolás. A paraszti lakáskultúrában, különösen a katolikus hívők körében a 19. században és a 20. század elején általánosak voltak a nyomdai sokszorosító eljárással készült, tömegesen előállított szakrális alkotások. Az otthonokban őrzött, a tisztaszoba falán vagy a szentsarokban közszemlére tett szentképek reprezentálták egy-egy család hitét, segítették a vallásos elmélyülést, de emellett esztétikai funkciót is betöltöttek. Vásárokon és búcsúkon vásárolták őket, de a falvakat járó házaló árusoktól is beszerezhetők voltak.
A kiállított képtípus dél-zalai népszerűségét mutatja, hogy más hasonló, Jánost gyermekként megjelenítő szentképek is vannak a néprajzi gyűjteményben (Balatonmagyaródról, Nagykanizsáról, Tótszerdahelyről). A felnőttkori ábrázolások azonban hiányoznak a gyűjtésekből. A szőrruhás gyermekről készült színes nyomatok a 19. századból származnak, a 20. század első felében – úgy tűnik – a szent kultusza háttérbe szorult. Már nem vásárolták meg képmását, és a tulajdonosok nem emlékeztek rá, hogy ki van az öregek által nagy tiszteletben tartott képeken.
Június hagyományosan Szent Iván Hava a régi kalendáriumokban. A nyári napforduló az északi féltekén június 21-én van (esetenként 22-én vagy 20-án). A kereszténység felvétele óta Szent Iván napjához (éjjeléhez), június 24-hez kötik. Az Iván név használata a bizánci egyház kultikus befolyásáról árulkodik. A napfordulót nyárközépnek tekintették, utána nem sokkal kezdődött az aratás, melynek sikere egykor az emberek egész éves megélhetését jelentette.

KERESZTELŐ SZENT JÁNOS

János anyai ágon Jézus rokona. Már születésük előtt találkoztak egymással, amikor az állapotos Mária meglátogatta a szintén várandós unokatestvérét, Erzsébetet. A találkozáskor Erzsébet méhében fölujjongott a magzat, és eltöltötte a Szentlélek, így János már anyja méhében megszenteltetett. A latinul Visitatio néven számon tartott eseményt nálunk és a környező országokban július 2-án tartják (Sarlós Boldogasszony), máshol május 31-én.
Keresztelő Szent János születésnapját június 24-én ünnepli a katolikus egyház. Csak az ő és Mária születésnapja kap ilyen figyelmet a szentek közül. A nyugati és a keleti egyház, valamint az iszlám is prófétaként tekint rá. János a Messiás előképe a Szentírásban. Ő kereszteli meg Jézust, és ő nevezi Isten Bárányának (Agnus Dei), mellyel előrevetíti üdvösséget szerző halálát. A vesztét Salomé okozza, aki táncáért cserébe János fejét kéri a királytól.

SZENT IVÁN A NÉPHAGYOMÁNYBAN

Hazánkban hiteles adataink a 16. század óta vannak Szent Iván-i tüzek gyújtásáról, de valószínűleg már régebben is örömtüzeket gyújtottak ezen a napon. A tűzgyújtás alkalmából hosszú éneksorozatot énekeltek, a Szent Iván-i éneket, melyről Heltai Gáspár is megjegyezte, hogy annyira hosszú, hogy az ördög azt megkezdvén, el nem végezhette, hanem megfulladott rajta. A tüzet zsúpkévéből, szalmából, gallyakból gyújtották, illatos növényeket, virágokat füstöltek rajta, melyeket gyógyításra is felhasználtak, mert különösen ezen a napon rendelkeztek gyógyító erővel. A tüzet átugrálták, mely szertartásnak egészség- és szerelemvarázsló szerepe volt. Az ugrás sikerének mágikus jelentőséget tulajdonítottak a fiatal párokra vonatkozóan, de a lányok férjhezmenetelére is következtettek belőle. A tűz átugrása közben a Szent Iván-i éneket, párosító- és kiházasító dalokat énekeltek.
Az Európa-szerte szokásos fáklyagyújtást, tüzes karika eregetést, tűzcsóválást szórványosan a magyarság is gyakorolta. Más mágikus eljárások, cselekmények és hiedelmek vízzel, növényekkel, füvekkel, virágokkal, gyümölcsökkel kapcsolatosak. Például a 18. században jegyezték le, hogy ilyenkor a kutak és források vize körül füstöt támasztottak, hogy a sárkányok és kígyók mérgét elűzzék.
Az ünnep estéjén kötött koszorúnak egyes vidékeken mágikus erőt tulajdonítottak, például a ház elejére akasztották tűzvész ellen. A Szent Iván-i tűz termékenységvarázsló és túlvilággal való kapcsolattartó egykori szerepére utal, hogy az a lány, aki nem evett e napig cseresznyét, ott szétosztotta leánytársai között a magával hozott gyümölcsöt. Azok az asszonyok, akiknek gyermeke meghalt, a tűz körül álló gyermekeknek cseresznyét osztogattak. A tűzben sült almát a gyermekeknek adták, hogy egészségesek maradjanak.
Keresztelő Szent János patrónusa az ágyúöntőknek, bányászoknak, bognároknak, bőröndösöknek, bőrmunkásoknak, cipészeknek, csizmadiáknak, festőknek, harangöntőknek, kárpitosoknak, kocsigyárosoknak, kocsmárosoknak, kötélgyártóknak, lámpamunkásoknak, madárkereskedőknek, a mészárosoknak, övkészítőknek, puskaműveseknek, rézműveseknek, szabóknak, szíjgyártóknak, vaskereskedőknek és vendéglősöknek. Segítségül hívták hátgerincbántalmak, sebek, arcbántalmak, izombántalmak, gyermekbetegségek, bőrbetegségek és marhavész gyógyítására.

Szöveg: Gyanó Szilvia
Restaurátor: Pulai Attila
Fotó: Hohl Zoltán

Képek:
1. Szentkép: A gyermek Keresztelő Szent János (Szent Iván). Ltsz. 79.8.3.
2. A szentkép restaurálás előtt

Felhasznált irodalom:
Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I-II. Szeged, 1998.
Csukovics Anita: A népi vallásosság tárgyi emlékeinek megőrzése, jelentősége In: Dunakeszi Helytörténeti Szemle: 9. évfolyam 2-3. szám (2016. szeptember-december), 14-17.
Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás. Bp., 1964)
Magyar Katolikus Lexikon I-XVII. (Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János.) Bp., 1993-2014.
Magyar Néprajzi Lexikon szócikkei. Bp., 1982)
Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. Folklór 3. (szerk. Dömötör Tekla) Bp, 1990.
Magyar Néprajzi Lexikon (szerk. Ortutay Gyula) kötetei, Bp, 1977-1982.