Borotvatartó spanyolozott díszítéssel

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Május

Hasáb alakú fadoboz, melyet egyik végén kis faszeggel rögzített, félrefordítható fedéllel láttak el. A tárgy minden oldalát (az alján kívül) gazdagon díszítették színes spanyolviasz berakással. A kifaragott növényi ornamentika közeit, azaz a negatívját spanyolozták, illetve egyik hosszanti oldalán a feliratát is: "Kovács János 1873 évben csinálta". A borotvatartót Kerecsényi Edit gyűjtötte Somogysimonyiban.

A 19. század folyamán kivirágzó népművészethez a tehetséges, nagyobb kézügyességgel rendelkező pásztorok eszközeik és személyes használati tárgyaik magas színvonalú díszítőkultúrájával járultak hozzá. Elsősorban a pásztorok hoztak létre díszes, faragott tárgyakat, de azért – ha ritkábban is – parasztcsaládokban is készültek és használatban voltak a pásztorkodás szerszámai és más faragott használati eszközök. A pásztorkodás, a táj és az állattartás eltérő voltából adódóan három, egymástól jól elkülöníthető pásztorművészeti stílus alakult ki Magyarországon: az alföldi, a felföldi és a dunántúli. A Dunántúlon a színes spanyolviasz-berakás (intarzia) vált uralkodó díszítési eljárássá. A spanyolozás készült fába, csontba és szaruba: kimélyítették a mintát, kiszedték a helyét, majd viaszos anyaggal feltöltötték. A különböző színű spanyolviaszt apró darabkákra tördelték, egy-egy darabot beletettek a mélyedésbe, abba megmelegített kanálnyéllel beletömködték, belenyomkodták. Utána lecsiszolták a tárgy felületét. A viaszos anyagot pecsétviaszból készítették vagy pedig teljesen maguk állították elő. Az anyag összetételében, a technikai megoldásokban vannak egyéni trükkök, kísérletek. Nagyon változatos és szép tárgyféleségeket alkottak ezzel a technikával. (Nagyobb minták kialakítására azonban nem alkalmas a viaszberakás, mert a tárgy mozgatásával, természetes alakulásával könnyen kihullik. A nem megfelelő anyaghasználat és a nem elég alaposan előkészített felület miatt is gyakran eltűnik a viasz a mélyedésből.)

A spanyolozást Európa nyugati felében a 17. századtól alkalmazták, azonban a motívumok sokrétűsége terén a dunántúli pásztorművészetben tapasztalhatjuk a legmagasabb szintet. A legkorábbi spanyolozott borotvatartók a néprajzi szakirodalom alapján az 1810-es évekből valók. De spanyoloztak mángorlókat, sótartókat, tükörfákat és más használati vagy dísztárgyakat is. A 19. század vége felé a spanyolozás divatja múlóban volt, a faragók áttértek karcolásra (karcolozás) vagy a két technikát ötvözték.

Összeállította: Gyanó Szilvia
Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom:
Malonyay Dezső (szerk.) A Magyar nép művészete III. A balatonvidéki magyar pásztornép művészete 1911.
Magyar Néprajzi Lexikon (szerk. Ortutay Gyula) kötetei, Bp, 1977-1982.
Manga János: Pásztorművészet. Bp. 1963.
Kapitány Orsolya – Imrő Judit (szerk.): Somogy megye népművészete. Kaposvár, 2001.
Gráfik Imre (szerk.): Vas megye népművészete. Szombathely, 1996.

Brunner Erzsébet leckekönyve

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Április

A Magyarországon és Németország-szerte ismert festőművész házaspár, Sass Ferenc és Sassné Farkas Böske (Sass Brunner Erzsébet) gyermekeként Brunner Erzsébet (1910-2001) is vágyat érzett a művészpálya iránt. Fiatal lányként azonban nem szeretett volna szülei nyomdokaiba lépni, festő lenni, ezért a budapesti Iparművészeti Iskola elvégzése után 1928 őszén szobrászhallgatóként kezdte meg felsőfokú művészi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán.
Brunner Erzsébet visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a felvételi vizsga az Epreskertben volt egy nagy műteremben. A vizsgáztatók érdeklődésére, miért akar művész lenni, azt válaszolta: „Nem tudom. Ha legalább egy kis tehetségem van, nincs jogom azt megtartani magamnak. Ez nem az én választásom, hanem kötelesség. Azt szeretném látni, hogy mit tudok adni, és nem azt, hogy mit tudok kapni. Az önök feladata, hogy megítéljék, képes vagyok-e ezt megtenni vagy sem.”

Kisfaludi Strobl Zsigmond osztályába vették fel, ahol mesterétől szobrászatot tanult. Tantárgyai között szerepelt az Alakrajz, Bonctan, Iparművészet, Ábrázoló geometria és a Lyka Károly által tanított Művészettörténet is.
Az első félévet sikeresen abszolválta, a második félévre is beiratkozott, azt azonban már nem fejezte be, hiszen 1929 májusában édesanyjával együtt Olaszországon, Líbián, Egyiptomon keresztül Indiába utazott.
Útközben kezdett festőművészként alkotni, szobrászként sohasem dolgozott, azonban Indiai templomok szobrait, domborműveit előszeretettel rajzolta, festette, például 1933-ban Sravánabélagólában, 1940-ben Modherában.

Brunner Erzsébet leckekönyve, benne Kisfaludi Strobl Zsigmond és Lyka Károly aláírása is látható		Brunner Erzsébet a Főiskolán, 1928-1929 körül
Brunner Erzsébet egyik vizsgamunkája a Főiskolán, Budapest, 1929		Brunner Erzsébet rajza a modherai Nap templomban látható szobrokról, 1940

Összeállította: Szmodics-Tugya Beáta, történész-muzeológus

Forrás: Lázár Imre: Szerelmem, India. Brunner Erzsébet festőművész csodálatos élete. Medicina Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2022

Kossuth-bankók – 5 és 10 forintos államjegyek, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc papírpénzei

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Március

A gróf Batthyány Lajos által vezetett első független, felelős magyar kormány pénzügyminisztériumának élére Kossuth Lajos került. Legfontosabb feladatának a független magyar pénzügyigazgatás és pénzügyi rendszer megteremtését tekintette. A gazdasági és pénzügyi válság hatására értéküket vesztett osztrák bankjegyek helyett önálló magyar pénz kiadását határozta el.
Ekkor készültek Magyarországon az első papírpénzek forint néven. A nép körében a Kossuth-bankó elnevezésük honosodott meg, mivel minden címleten szerepelt Kossuth Lajos aláírása.
A bankjegyek fedezetének megteremtésére országos adománygyűjtési és kölcsönjegyzési mozgalom indult. Nemzeti bank híján Kossuth a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankkal egyezett meg az önálló magyar bankjegyek kibocsátásáról.
A bankjegynyomda létrehozásával és vezetésével a neves pesti nyomdatulajdonost, Landerer Lajost bízták meg, helyéül a Károly laktanyát (ma városháza) jelölték ki. A korabeli technika élvonalába tartozó nyomdagépeket Angliából, majd Bécsből szerezték be.
A pénzjegyeket Tyroler József tervezte, aki neves művészként Pesten acél- és rézmetsző nyomdát üzemeltetett. (A szabadságharc számos neves alakjáról készített portrét.)
Az első hazai papírpénzeket, a 2 forintos bankjegyeket 1848. augusztus 14-én hozták forgalomba. Az állami költségvetés terhei a honvédsereg felállításával, majd a szabadságharc kitörésével megnőttek. Ezért Kossuth augusztus 24-én 61 millió pengőforint értékű államjegy kibocsátására kapott felhatalmazást az országgyűléstől, a törvény királyi szentesítése azonban már elmaradt. Az államjegy abban különbözött a bankjegytől, hogy kibocsátása mögött nem állt nemesfémfedezet, csak az állam közjövedelme, illetve hitele. A gyors kibocsátás érdekében a tervbe vett 1 forintos bankjegyhez készült nyomdai kliséket használták fel az 5 forintos címletű államjegyek kinyomtatásához, melyeket szeptember 6-án hoztak forgalomba, még a Batthyány-kormány lemondása előtt.
(Az ún. Kossuth-bankók váltópénzeként pénzérméket verettek – a korábbi latin nyelvű helyett – magyar felirattal.)
1848 őszén kerültek forgalomba az 1 forintos bankjegyek és a 100 forintos államjegyek, majd 1849 tavaszán a 10 forintos államjegyek. Valamennyi címleten azonban az 1848. szeptember 1-jei dátum szerepelt. A bankjegynyomda követte a kormányt Debrecenbe, később Szegedre és Aradra költözött, majd a szabadságharc végén Lugoson működött. A szabadságharc végén 5 millió forint értékben 1000 forintos bankók is készültek, de ezek már nem kerültek forgalomba, az 1849. augusztus 9-i vesztes temesvári csata után elfogott Duschek Ferenc pénzügyminiszternél megtalálták és azonnal megsemmisítették őket.
A szabadságharc bukása után a hatóságok rendeletére eleinte többen beszolgáltatták a náluk lévő pénzjegyeket. Bécs azonban elutasította a beváltást, a megszálló osztrák hadsereg parancsnokai több helyen nyilvánosan elégették a bankókat, birtoklásukért börtön járt.
A Kossuthról elnevezett papírpénz a függetlenség szimbóluma lett, megtartása, rejtegetése a nemzeti ellenállás egyik megnyilvánulása volt.
A néprajzi szakirodalom is több szokást feljegyzett ezzel kapcsolatban: Borsod megyében, Tardon a 2 forintos bankjegy sarkában látható csillag- és tulipán motívumot keresztszemes hímzéseken, szőtteseken alkalmazták. Móra Ferenc pedig egy Szeged környéki szokást jegyzett fel, miszerint a halott családfő zsebébe egy Kossuth-bankót tettek.
A mai napig sok magyar családnál őrzik a szabadságharc pénzeit, a Kossuth-bankó így a szabadságharc legelterjedtebb és legismertebb ereklyéje lett.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Felhasznált irodalom:
Rádóczy Gyula-Tasnádi Géza: Magyar papírpénzek 1848-1992 (Budapest, 1992)
Pallos Lajos- Torbágyi Melinda- Tóth Csaba: A magyar pénz története. A kezdetektől napjainkig (Kossuth Kiadó- Magyar Nemzeti Múzeum)

Képismertető:
5 forintos államjegy, 1848. szeptember 1.
Kő- és magasnyomással készült, tervezte Tyroler József.
A sorozat betűjele nyomtatott, számjele tintával kézzel írott.
Forgalomban volt 1848. szeptember 6-tól 1849. március 8-ig. (Windischgrätz nyilvánította érvénytelennek.)
A hátoldalán a hamisítás elleni büntetőszankciókat tüntették fel magyar, német, szlovák, horvát és román nyelven.
Változatok: a főtípus vörösbarna (Pest) és csokoládébarna (Debrecen).

10 forintos államjegy, 1848. szeptember 1.
Kő- és magasnyomással készült, tervezte Tyroler József.
A sorozat betűjele nyomtatott, alul bal és jobb oldalon négy- és kétjegyű számjele tintával kézzel írott.
Forgalomban volt 1849. március 24-től 1849. december 31-ig.
A hátoldalán a hamisítás elleni büntetőszankciókat tüntették fel magyar, német, szlovák, horvát és román nyelven.
Sorszám nélküli és „üres hátlapos” változatai is ismertek.

Strucctollas báli legyező a 20. század elejéről

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Február

Áttetsző, barnás-sárgás szaruküllőkre ragasztott, fekete strucctollas legyező. A 18 darab lemez végeit csavar fogja össze, rajta fogantyú fekete bojtos dísszel. Két szélső lemezét öt kiálló kis dudor díszíti.
A báli kiegészítő a neves könyv- és papírkereskedő, Mair József leánya, Mair Gréte Dr. Surányi Lajosné hagyatékából került a múzeum gyűjteményébe. Mair Gréte 1938-ban ment férjhez dr. Surányi Lajos ügyvédhez, ezután életét férjének szentelte. Életének házasságkötése előtt is meghatározó része volt a jótékonyság, az első világháború alatt a Jótékony Nőegyletben és a Hadsegélyzőben tevékenykedett, ahol adományokat gyűjtöttek, leveleztek, élelmiszert adagoltak, téli holmikat kötöttek, ajándékcsomagokat készítettek és küldtek a fronton lévő katonáknak. A Trianoni békekötés után a Jótékony Nőegylet tagjaként a városba özönlő menekülteket segítette. Emellett visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a zene és a dal szerelmeseként a Zrínyi Miklós Irodalmi és Művészeti Kör énekkarában is aktívan részt vett, 1933-34-ben pedig egy hat hangversenyből álló sorozatot szervezett a Városi Színházban.
A legyező története más öltözetkiegészítőkhöz hasonlóan szintén messzire nyúlik vissza. Az ókori rómaiak ún. pemetet használtak, amely nyélre erősített hosszú szőrszálakból állt, s azt a célt szolgálta, amire elnevezése is utal, a legyeket kergették vele. A legyezőket többnyire természetes anyagokból alkották meg, gyakorta levelekből, de a Távol-Keleten és Egyiptomban tollakból készítették. Tutanhamon sírkamrájának az egyik ládájából például egy díszes, strucctollakból álló legyező került elő.
A középkori legyezőhasználatról keveset tudunk, az újkorban I. Erzsébet angol királynőről tudjuk, hogy odavolt ezért a kiegészítőért, állítólag több tucatnyit birtokolt belőlük. Ezek azonban főleg tollból készült, merev legyezők voltak. A számunkra ismerősebb, hajtogatott vagy lapolt legyező őshazája Japán. A 12. századtól a bambuszpálcákra feszített papírlegyezőiket először Kínába importálták, s onnan jutott el Európába is, ahol népszerűsége a 17. században érte el csúcsát. Gyártásukban Franciaország járt élen, ahonnan az 1600-as évek végén kivándorolt hugenotta legyezőkészítők magukkal vitték tudományukat Angliába, ahol ugyancsak felvirágzott a legyezőipar.
Az 1700-as évekre már nem csak a praktikum miatt birtokolták a hölgyek ezt a kiegészítőt. Komoly divatcikké fejlődött, mely kiteljesítette az öltözéket, ugyanakkor státuszszimbólumnak is számított; az ebből a korszakból fennmaradt darabok között valóságos műalkotásokat is találunk.
A kor hölgyei további kiaknázatlan lehetőségre bukkantak a legyezőkben. Példának okáért hosszúra nyúló misék vagy unalmas színielőadások alkalmával unaloműzőként is szolgáltak: voltak legyezők, melyekre rejtvényeket, feladványokat festettek, s voltak olyanok is, amelyekkel jövendőt is lehetett mondani. Felismerték azt is, hogy a legyezőket nem csak a hűsítésre, de a kommunikációra is használhatják. A nők a tárgy különböző tartásával és mozgatásával képesek voltak kommunikálni és érzelmeiket kifejezni a férfiak felé. A 19. század második felében Európa-szerte népszerűvé vált a legyezőnyelv, amelynek segítségével lehetett kacérkodni, távolságot tartani, vagy akár szerelmet is vallani.

Báli ruhás fiatal lány az 1880-as években, Fiedler Gyula felvétele	Báli öltözet, 1892 La Mode Illustriée által közölt divatkép

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

A kanizsai takácsok 1800-ban készült céhkorsója

Részletek

Szülőkategória: 2022

Kategória: Január

A céhkorsók díszes cserépedények, boroskancsók, melyekből bort szolgálták fel a céh összejövetelein, ünnepségein, szimbolizálva a tagság társas szellemét, egybetartozását. Főként a 18. században használták őket. A kanizsai takácsok céhkorsója a nagyméretű típusba tartozik, 35 cm magas, körülbelül 10-12 literes. A domborműves díszítésű korsó elején két szembenéző, kiöltött nyelvű, álló oroszlán látható, mellső lábaikkal háromszög alakban elrendezett három, áttört közepű takácsvetélőt tartanak. A vetélők közötti mezőt egy bajuszos, fején karima nélküli barett sapkát viselő férfialak domborművű mellképe díszíti, a vetélők alatt egy megfeszített Krisztus alak található, két karjával az alsó vetélőt „tartja”.
A korsót – az oldalába karcolt felirat tanúsága szerint – 1800-ban Horváth József készítette: „1800: TÉTER MIHAL Tsináltatá ezt a Kor.  HORVAT. Josef tsináta Die 15. Desemb.”
Kanizsán a török alóli felszabadulást követő évtizedekben a lakosság növekedésével egyidőben jelentősen nőtt a kézművesek száma is. Legtöbben a ruházati iparban dolgoztak, szabók, csizmadiák, vargák, takácsok, szűcsök voltak, de megjelentek az igényesebb iparágak képviselői is (fésűs, kalapos, hegedűkészítő stb.). Iparuk mellett földet, szőlőt műveltek, állatot tartottak. 
A városban elsőként a szabó céh kapott kiváltságlevelet 1698-ban. Majd sorra céheket alakítottak az azonos vagy rokon foglalkozást űző kézművesek, 1798-ban már 17 működött a városban. A céhtagok fontos szerepet töltöttek be a város irányításában, de a városbíró és az esküdtek mellett az ő feladatuk volt a tűz elleni védekezés megszervezése is.
A takács céh 1723-ban alakult meg Kanizsán. A pozsonyi takács-főcéh III. Károly királytól kapott privilégiumát és szabályzatát vették át, melyet 1723. december 22-én mutattak be Zalaegerszegen Zala vármegye részleges gyűlésén.
A céhkorsó mellett a Thúry György Múzeum őrzi a céh rendtartását, megalakulásától vezetett jegyzőkönyveit, inasszegődtetési lajstromát, számadáskönyveit, s egy kézzel rajzolt mintákat tartalmazó takács mintakönyvet is.
A jeles céhes emlék egyben becses múzeumtörténeti tárgy is, az 1913-tól létrehozott múzeumi gyűjtemény egyik legkorábbi darabja. Valószínűleg Halis István könyvtáros és múzeumőr gyűjtötte, illetve az ő idejében került a gyűjteménybe.
A II. világháború alatt feldúlt múzeum leíró kartonjai, leltárkönyvei megsemmisültek, így a céhkorsó történetét nem ismerjük. Egy, a Zalai Közlönyben 1926. júliusban megjelent írás sürgette azoknak a tárgyaknak a közszemlére bocsátását, melyeket addig sikerült a múzeum céljaira összegyűjteni. „Nyissanak meg két múzeumi termet a nagyközönség számára” – javasolta a cikk szerzője. A bemutatásra váró tárgyak között felsorolta az „agyagból készült céhmesteri kancsót” is, melyet „a vésés szerint Horváth József 1800. dec.15-én készített”. Így biztosan tudható, hogy 1926-ban – más céhemlékek mellett – már a múzeum gyűjteményébe tartozott.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Zóka Gyula

A kis Jézus születése – Üvegképek Gelséről és Letenyéről

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: December

Üvegek hátuljára festett bibliai jelenet, mely a kis Jézus születését ábrázolja. A háttérben épület, előtte középen az újszülött Kisjézus fekszik bepólyálva a jászolban, kétoldalt Szent József és Mária térdepel imádkozó kéztartással, mögöttük állatok. Kerecsényi Edit a letenyei Jézus születése üvegképet darabokban, hiányosan találta egy padláson; a gelsei egy tömésfalú zsúpos ház szobájában a falon lógott. Eredeti fakeretük megsemmisült.

A 19. században a dél-zalai parasztházak jellegzetes vallásos tematikájú tárgyai voltak az üvegfestmények, melyek többnyire a tisztaszoba oldalsó falán lógtak, vagy a két ablak között álló sublót, illetve a sarokpad felett kaptak helyet. 15-20 üvegfestmény is lehetett egy-egy háztartásban, jól megfértek a vallásos és hazafias nyomatokkal, majd később a családi képekkel. Gyakoriságukra utal egy 1804-es hagyatéki leltár, mely szerint az elhunyt letenyei tanító lakásának falát 27 kisebb-nagyobb üvegkép díszítette. A 20. század első évtizedeiben még gyakoriak voltak, majd divatjuk megszűnt, jellemzően a szőlőhegyi pince falára kerültek ki, vagy a padlásra, a lomok közé. Az 1950-es években gyakran régiség- és műtárgykereskedők vásárolták fel őket.

A „hinterglas” (reverse glass, forított üvegfestés) technikával készült képeket üveglap hátoldalára festik, fordított sorrendben: a befejező vonásoktól a háttér, illetve alap felé haladva. A nyomtatás európai elterjedése előtt viszonylag olcsó sokszorosító eljárás volt. A technika ókori előzménye a két üveglap közötti díszítmény, de a középkorból, kora-újkorból is vannak emlékeink - vallásos és világi tematikával egyaránt. Népi elterjedése a 18. századtól jelentős, összefügg az ellenreformáció nyomán megnövekedett szentképigénnyel. Készítő központok üveghuták környékén alakultak ki, a legjelentősebb a cseh–osztrák határvidéken Buchers és Sandl települések voltak. Részben a készítők, részben a kereskedők és házalók terjesztették, de búcsújáró helyeken is be lehetett szerezni a vallásos üvegfestményeket.

Az üvegkép-festészet a felső-ausztriai Sandlban 1760-ban cseh bevándorlóknak köszönhetően honosodott meg, majd az 1800-as évek elejétől háziipari keretek között működött. Termékeik gyorsan terjedtek az Osztrák-Magyar Monarchia területén. A 20. század közepére hanyatló technikát a 20. század végén újra felfedezték, majd 2012-ben bekerült az ausztriai szellemi kulturális örökség nemzeti nyilvántartásába, „Hinterglasmalerei in Sandl” (Sandli üvegfestés) néven, mint hagyományos kézműves technika.

A Thúry György Múzeum két Jézus születése szentképe stílusjegyei alapján Sandl településen készült. A sandli export magyarországi jelentőségére utal, hogy a néprajzi gyűjtemény más üvegképeinél is a sandl-i származás valószínűsíthető, valamint más dunántúli és országos múzeumban is megtalálhatók az osztrák községben előállított szentképek. Jellemzőjük a tipikus ikonográfiai elrendezésen kívül a kevés, de élénk színhasználat. (Erdélyben és a Felvidéken is készültek üvegképek, de azok nem jutottak el a nyugati országrészbe; valamint egy zselici hutáról is tudunk, de ott készült tárgyakkal még nem találkoztam zalai múzeumokban.)

A szentképek a restaurátorműhelyben (Foto: Pulai Attila)

Írta: Gyanó Szilvia
Műtárgyfotó: Hohl Zoltán
Restaurátor: Pulai Attila

Irodalom:
Pintér István: Népies üvegképek Nyugat-Magyarországon In: Zalai Gyűjtemény 25. (1986);
Szacsvay Éva: Üvegképek (1996); internet.

„Mignon 4” írógép az 1920-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: November

A Mignon az egyik legrégebbi, német gyártmányú, átváltós, betűkorongos írógéptípus, melynél még nincsenek külön karon a betűk és az írásjelek, illetve nincs minden betű külön billentyűn, hanem az összes írásjel egy fémrúd végére húzott korongra van rávésve. Ez a gép még átváltós, betűkorongos, nem betűkaros. A készülék elülső felén, baloldalon homorú, téglalap alakú, máriaüveggel fedett, sárga lapon vannak feltüntetve a betűk és az írásjelek, illetve külön a kis- és nagybetűk.
Az átváltós gépeknél két vagy több betű van egy betűkaron vagy betűkorongon, s így egy billentyűvel több, ugyanazon a karon lévő betűt lehet működésbe hozni. Az átváltós gépek tehát lehetnek betűkarosok, vagy betűkorongosok. Az általunk bemutatott Mignon egy betűkorongos gép, melyen a betűk egy félkör alakú korongon vannak elhelyezve. Ezek a korongok általában kaucsukból készültek, akadtak fémből készültek is, mint a bemutatott darabnál.
Talán ez az egyetlen gépi íróeszköz, mely nem igényel gyakorlatot és leütési sebessége is elfogadható. Ebben rejlett rendkívüli népszerűsége is. Egyszerű kezelhetősége miatt gyakorta és sok helyen alkalmazták, például vidéki hivatalokban. Szépsége, különlegessége, precíz szerkezete miatt méltán lehet kelendő a műszaki régiségek gyűjtőinek táborában is.
Ezt az írógéptípust (Mignon) Friedrich von Hefner-Alteneck fejlesztette ki 1903-ban és 1934-ig gyártotta a német AEG (Allgemeine Elektricitäts-Gesellschaft) gyár. A „Mignon” írógépeknek négy kifejlesztett modellje létezett, ebből az általunk bemutatott a „Mignon 4” volt, melyet 1923 és 1933 között gyártottak.
A gép 1971-ben került a múzeum tulajdonába. Egy nyugalmazott építésztechnikus, nagykanizsai lakos ajándékozta a helytörténeti gyűjteménynek. Az édesapja, Szántó Lajos József főherceg úti (Dózsa György utca) kőművesmester használta, aki „kéz alatt” vásárolta.
A Néptanítók Lapjában, 1927-ben megjelent reklám szövege szerint:
„Az alapos ember jelszava: Minden nap tökéletesebben dolgozni mint előző napon! Aki ezen mondást magáévá teszi az hamarosan rájön, hogy az AEG MIGNON ÍRÓGÉP elengedhetetlen kellék ahhoz, hogy munkáját igazán tökéletesen végezhesse.”

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán 

Mustszűrő („szűrőkosár”) Murarátkáról

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Október

Bükkfából ácsolt keret, melyre vesszőből fontak kosárkát.
A mustszűrő eszköz Murarátkáról, az Imre hegyről került a Thúry György Múzeumba egy horvát pincéből, de a magyarok is ilyen eszközzel szűrték a szőlő levét a hegyen: „Mikor préselnek, a kád fölé teszik, hogy mikor a must folyik a medencéből, fogja vissza a szemeket.” 1952-ben leltározta Kerecsényi Edit a néprajzi gyűjteménybe.
Zalában és az egész Délnyugat-Dunántúlon a szőlőt a hegyen, a parcellára épített hajlékban, azaz a pincében dolgozták/dolgozzák fel. A kádon erjesztett vagy megtört szőlő levének törkölytől való elválasztására szolgál a mustszűrő vagy más néven szűrőkosár. A szőlőprés alá is szűrőkosarat tettek, hogy a kifolyó mustot a magoktól és a kocsánytól megszűrjék. A mustszűrő változatos formákban fordult elő, egy falun belül többféle típust is ismertek és készítettek. 

A 21. században július végén/augusztus elején már megkezdődik a szüret időszaka a korai fajtákkal, aztán eltart majd egészen november végéig a kései próbálkozásokkal, esetleg a jégbor is összejöhet szerencsés esztendőkben. A 19. században azonban leginkább október volt a szüret hónapja. A Balaton mellékén és Zalában – az időjárást is figyelembe véve – Terézia hetében kezdték. A pontos időpontot hatóságilag szabályozták: a hegyközség vagy a város elöljárósága állapította meg. A szüret egyszerre kezdésének oka - a szőlő éves biológiai ciklusán kívül, - a szőlőből, borból, mustból szedett adó (dézsma, hegyvám, kilenced) könnyebb behajtása volt.

A szüret a délnyugat-dunántúli parasztgazdaságokban segítséggel végzett társasmunka, ami a dolgozáson kívül jó alkalom volt a szórakozásra is. Nincs ez másként napjainkban sem. (Az aratóünnepekhez hasonló felvonulásokat, bálokat a 19. század végétől tartanak. Ezek a szervezett rendezvények merítettek az uradalmi szőlőmunkások mulatozásaiból és még korábbi, céhes hagyományokból is.)

Szüret. Letenye, Béci hegy 1960. (Foto: Kerecsényi Edit)	Nohát présel a gazda. Zalaszentbalázs, Ölves-hegy 1965. (Foto: Kerecsényi Edit)

Összeállította: Gyanó Szilvia
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Schütz Cilli-féle bóraxmázas fajansz mosdókészlet (1900-as évek eleje) Halis István hagyatékából

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Szeptember

A bóraxmázas fajansz, máz alatti festéssel készült mosdókészlet egy vizeskancsóból, ovális fogkefe- és szappantartóból s egy fedeles, kerek szivacstartóból áll. (Valószínűleg hajdan mosdótál és éjjeli edény is tartozott az együtteshez.)
Alapmázuk rózsaszín, plasztikusan kidomborodó zöld indákkal, levelekkel és piros eprekkel díszítettek. A kancsó hullámosan ívelt szájrésze alatt és a kis fedeles tartók alsó részei is a peremük alatt körben kidomborodó világosbarna levélsorral kiemeltek. A kancsót alul, a talp felett is ugyanilyen, csak nagyobb levelekből álló sáv díszíti körben, nyak részét kidomborodó fehér, rombuszokból álló rácsminta emeli ki.  Kérdőjel-alakú, ívelt – belül rózsaszín, kívül világosbarna – füle szintén rácsozással díszített. A fogkefe- és szappantartó fedelén egy-egy piros, a szivacstartón egy zöld eper szolgál fogóként. Utóbbi fedelét kidomborodó, csipkeszerű fehér minta díszíti.
Az aljukon látható máz alatti bepecsételt porcelánjegy szerint a „Schütz Cilli” majolika-manufaktúrában készültek 1900 körül.
Az 1849-ben Morvaországban, Olomuszan bei Blanskoban (ma Olomučany, Blanskói járás, Csehország) alapított keménycserép gyárat öt évvel később Karl Schütz vásárolta meg és átadta fiainak: az ügyvéd Arnoldnak és a kémikus végzettségű Ludwig Richardnak. A céget „Schütz Testvérek Olomuzsan Blanskonak” nevezték el. Még 1870 előtt egy újabb majolika-, keménycserép és samottáru (tűzálló anyag) gyárat alapítottak Liboje bei Cilliben is (Celjében, az akkori Alsó-Stájerországban, ma Szlovénia). Kezdetben „paraszti festéssel” díszített keménycserepet, később művészi igényű, reprezentatív majolikát, tányérokat, figurákat, vázákat, sőt kályhákat készítettek.
A cég virágkorában, az 1870-es évektől az I. világháború kezdetéig csak Cilliben több száz munkást foglalkoztatott, a termelés elérte az évi több milliós darabszámot. Számos ipari- és kereskedelmi kiállításon vettek részt a Monarchiában és Európa-szerte, a bécsi és párizsi világkiállításon, New Yorkban is bemutatkoztak. A Schütz testvérek Bécsben egy művészeti- és festészeti műtermet, Zágrábban, Budapesten, Prágában, Grázban műtermeket, műhelyeket működtettek, termékeiknek számos hivatalos kereskedőjük, forgalmazójuk volt a Monarchiában.
A testvéreknek több gyermeke volt, így örökösödési okokból még 1900 előtt szétválasztották a céget, Schütz Cilli és Schütz Blansko vállalatként működtették tovább.
Az I. világháború kitörésekor leállították a luxus majolika termelését, 1915-től a hadsereg és a katonai kórházak számára gyártottak mosdókat, mosdókészleteket, éjjeli edényeket, köpőtálakat, vesetálakat. A gyárat végül 1917-ben bezárták. Ludwig lánya, Marie Schütz-Lobe megpróbálta a háború után újraindítani a termelést, de a létrejött Szerb-Horvát-Szlovén királyságban sok problémával kellett megküzdenie, végül 1920-22-ben eladta az Ábel családnak az üzemet.
A mosdókészlet Halis István (1855-1927) városi tanácsnok, helytörténész, író, a Városi Könyvtár és Múzeum első vezetője hagyatékából származik. Nem tudni, hogy ő maga vagy családjának mely tagja használta. Egyik örököse, Katalin nővérének az unokája ajándékozta a múzeumi gyűjteménynek 1970-ben.
A vízvezeték-hálózat kiépülése, illetve a fürdőszobák tömeges építése előtt a tisztálkodás helye a városi polgárok körében a hálószoba volt. Itt állt a mosdószekrény- vagy asztal, rajta a mosdótállal, kancsóval, a mosdókészlettel. Fürödni általában a konyhában, fadézsában vagy lemezkádban szoktak. Amíg a vizet fáradságos munkával lehetett csak a lakásba juttatni, igen takarékosan bántak vele. A vízvezeték- hálózat kiépítésekor a víz eleinte csak a konyhai falikutakból folyt.
Budapesten az igényesebb bérházakban az 1880-as években kezdtek fürdőszobát építeni, a nagyobb vidéki városokban a századforduló idején terjedtek el. Egy ideig azonban a fürdőszobák még inkább státuszszimbólumnak számítottak, sokszor lomtárnak használták őket, csak fokozatosan váltak folyamatosan használt helyiséggé.
Nagykanizsán – a hagyomány szerint – Blau Pál kereskedő, a Blau Konyakgyár tulajdonosa építtette az első „fürdőszobát” az 1860-as években. A Vasemberház szomszédságában álló Fő téri (Fő tér 2.) háza mögött, a telek végén külön kis fürdőházat építtetett 3-4 fürdőkáddal és egy zuhannyal, ahol a család barátai is szívesen látott vendégek voltak.
Az 1890-es években a közép- és nagypolgári otthonokat már Nagykanizsán is fürdőszobával alakították ki. A 20. század elején még csak a gazdag polgárok tágas otthonainak tartozéka volt, a lakások 1%-ában sem volt fürdőszoba, csak minden 112. lakásban.
A polgári családokban jellemzően naponta kétszer mosakodtak. A reggeli hideg vizes mosdás és fésülködés, szájöblítés, valamint a tiszta ruha felvételének jelképes értelmet is tulajdonított a nevelési irodalom. A hideg vizes mosdással a gyermekek jellemét kívánták fejleszteni. Esténként jöhetett a „nagyobb” mosdás, mely az arc és a felsőtest megmosásából, valamint fogmosásból állt. Az egész testet hetente egyszer, a fürdés alkalmával mosták meg.

Összeállította: Kunics Zsuzsanna
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Ikon

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Augusztus

Athosz-hegyi Szent Atanáz és az Istenanya
(A Szent Víz megtalálásának csodája)

Fatáblára festett kép Szent Atanáz és az Istenanya találkozásáról. A fatábla szúette, bal felső sarka hiányos, a festék több helyen lekopott, helyenként nem szakszerű javítás nyomai láthatók.

Az ikon a Szent Víz felfedezésének csodáját ábrázolja, azaz Atanáz forrását a Lavra (kolostor) felé vezető úton.  Az úton megjelent az Istenszülő (Mária), vizet fakasztott a sziklából és arról biztosította Atanázt, hogy támogatja a szent hegyen a szerzetesi közösség építését. Fölöttük a szentháromság szimbóluma, a szent neve és hiányos, megkopott ószláv nyelvű felirat - „Afonszkoj Bozsej Materi” - olvasható.

Athoszi Szent Atanáz a görögországi Athosz-hegyi ortodox szerzetes-köztársaság alapítója. A 9. században szabályozta az addig  regula nélkül a hegyen szétszórva élő szerzetesek közösségét és császári támogatással hatalmas építkezésbe kezdett. A bizánci birodalom 1060-ban alkotmánnyal látta el a szent hegy szerzetesi közösségét. Már ez a dokumentum megtiltotta, hogy nők és gyerekek éljenek a területen. Autonóm teokratikus köztársaság státuszát 1926-ban nyerte el, külön államként, a konstantinápolyi pátriárka alárendeltségében tartják nyilván, melyet a görög kormányok mind a mai napig tiszteletben tartanak. Máig az ortodox keresztény szerzetesség legjelentősebb központja.

Az ikont Kerecsényi Edit gyűjtötte Letenyén, ahol egy ház padlásán porosodott, adatokat azonban már nem tudott kideríteni róla. Az ábrázolt személyek kiléte sem volt rögtön egyértelmű, hiszen mostanában más jellegű ábrázolások kedveltek a hívők körében. Külföldi honlapokon való kutakodással, majd pécsi kollégánk, Burján István és görögkatolikus kapcsolatai segítségével sikerült beazonosítani az ikonon látható személyeket és annak tér- és időbeni vonatkozásait. Az ikon valószínűleg orosz és a 19. század legvégén vagy a 20. század elején készült. Leírókartonja említi, hogy talán az orosz frontról került Magyarországra. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy Nagykanizsa környékén már a mohácsi vész előtt is laktak görögkeleti vallású szerbek, akik a 18-19. században közös egyházi szervezetben éltek a betelepülő görögökkel. Nagykanizsa egykori Szent Miklósról elnevezett görögkeleti temploma és parókiája a görögkatolikusok zalai kis központjának számított. (Az egyházközség 1959-ben megszűnt, a templomot lebontották, a ma is álló „Szerb ház” emlékeztet az Erzsébet tér 20. alatt az egykori szerb és görög lakosság jelenlétére.) Az írott emlékek alapján a templom ikonjainak nyelve túlnyomórészt szláv volt.

Az ószláv/óegyházi nyelv az ortodox egyházak és a bizánci rítusú görögkatolikus vallás liturgikus nyelve. (A legkorábbi írásos emlékekkel rendelkező szláv nyelv. A 9. században Cirill és Metód erre a nyelvre fordította a bibliai és egyéb liturgikus szövegeket.)

Az ikonok (gör. eikon, azaz 'kép') a keleti keresztény művészet szentképei. Elsősorban az ortodox egyház és az abból kivált és Rómával egyesült, bizánci rítusú görögkatolikus egyház liturgikus képei. Általában megszentelik őket, de nem tekintik sem műtárgynak, sem dekorációnak. Céljuk a vallásos tartalom tudatosítása, a tanítás, valamint a „szent” és a hívő közötti kapcsolatteremtés.

Az ikonfestők mintakönyv alapján dolgoznak, melynek követése kötelező norma (kánon). Legtöbbször táblaképként készülnek fa-, fém- vagy üveglapon, de van kisméretű, keménnyé alapozott vásznon, sőt zománc vagy szőttes, illetve hímzett ikon is. Archaikus technika, amikor a legalább két darabból összecsapolt, durvított felületű deszkára vásznat enyveznek, erre alapoznak és a mintakönyv nyomán előrajzolják a kép főbb vonalait. Ezután házilag savanyított tojás-tempera festékkel hordják föl előbb a sötét, majd az egyre világosabb színfoltokat, végül a legvilágosabb vonalakat és az esetleges arany vonalkázást. Előfordul, hogy más mester festi az arcokat, és más a ruházatot és a hátteret. Idővel a nyugaton használt technikák is bekerültek az ikonfestészetbe. Feliratok is kerülhetnek a képre, végül pedig egy lemosható olajréteg, mellyel a szennyeződésektől védik. Az ikonokon gyakran csak az arcokat és kezeket szabadon hagyó domborított és ékkövekkel díszített fémlemez-borítás van.

Az Ószövetség tiltja Isten minden tárgyi, alakos ábrázolását, a megtestesülés titka által azonban Isten Fia, a valóságos ember láthatóvá tette magát. 550 után festették Keleten az első Krisztus-ikonokat, de csak a II. niceai zsinat (787) ismerte ezt el jogosnak, és kimondta, hogy különbséget kell tenni a „tisztelet”, ami a vallásos témájú képeket illeti meg, és az „imádás” között, ami egyedül Istennek jár. Az ikonfestészet Bizáncban a 6-15. század között virágzott, átvészelte a képrombolás korát is. Az ortodox és keleti szertartású népek körében napjainkig él, a nyugati egyház is tiszteletben tartja hagyományait. 

A képi ábrázolásnak és a képtiszteletnek mindig voltak ellenzői, akik szerint a megfoghatatlan nem fejezhető ki sem művészileg, sem értelmileg. A zsidó vallás és az iszlám tiltja, de elutasítják a reformátusok, unitáriusok, a legtöbb szekta és kisegyház is. ((A vallástörténészek, művészettörténészek és vallásetnológusok pedig örülnek, hogy a képtisztelet támogatói kerültek ki sikeresen a vitákból.))

Összeállította: Gyanó Szilvia néprajzos-muzeológus
Fotó: Hohl Zoltán

Irodalom:
Füves Ödön: Görögök Zala megyében In: A Nagykanizsai Thúry György Múzeum évkönyve 1919-1969. 291-303
Kanizsai Enciklopédia (szerk. Rikli Ferenc) 1999.
Magyar Katolikus Lexikon I-XVII. (Főszerk. Diós István; szerk. Viczián János.) vonatkozó szócikkei. 1993-2014.
www.tgym.hu

Férfi fürdőruha az 1930-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Július

Fekete színű trikóanyagból gyárilag készített, egyberészes, vállpántos férfi fürdődressz.  Elöl, hátul mély, ovális kivágással, nadrágszára teljesen rövid. A fürdőruha Vegele Judit hagyatékából származik, feltehetően édesapjáé, Vegele Károly, gimnáziumi tanáré volt.
A férfi ruhadarabok körében érdekes szerepe van a fürdőnadrágnak. Ennek oka, hogy míg a női fürdőruházat számos, sokszor meghökkentő változáson esett át, a férfi fürdőnadrágok mentesek a drasztikus irányváltásoktól.
A fürdőkultúra már az ókori népek életében is szerepet kapott. Fontos volt a fürdőzés, a mindennapi élet része, viszont a fürdőruhát többnyire nélkülözték. Azonban az ókori görögök és rómaiak is használtak „fürdőruhákat”, ahol a hölgyek a mell és a csípőtájékot fedték el.
A fürdőzés, mint egy kellemes időtöltés, a 18. században alakult ki ismét. Ekkoriban a férfiak hosszú ujjú és hosszú lábszárú fürdőruhákat viseltek a fürdőzések alkalmával, amelyek a test vonalát követték. Lényegében ez tekinthető a mai fürdőnadrágok elődjének. Ezek után a fürdőruházat fejlődése fokozatosan ment végbe az elmúlt 300 évben. Nem beszélhetünk kiugró és meghökkentő dolgokról.
A 19. század második felében a férfiak úszóruházata rövid ujjú volt és lábszárközépig ért. Nagyjából a test formáját követte, gyapjúból készült, és kedvelt darab volt a csíkozott minta. Az 1890-es években megjelentek a kétrészes darabok is, de az egyrészesek sem tűntek el.
1917-ben a Parkfelügyelők Amerikai Egyesülete kiadott egy Fürdőruha Szabályzatot, amely kimondta, hogy a férfi fürdőöltözetet szoknyával együtt kell hordani, vagy legalábbis szoknya hatásúnak kell lennie. Külön megjegyzésben szerepelt az is, hogy a szoknyarészt a nadrágon kívül, nem betűrve kell viselni.
Szabó István Andor Az Úriember című illemgyűjteményében a húszas évek közepén a következőket fogalmazta meg: „…határozott illetlenség volna, ha a nők és a férfiak közös fürdőhelyén férfiak a felsőtestet is eltakaró fürdőruha helyett csak úszónadrágban jelennének meg.” Az 1920-as években még mindig szoknyaszerű fürdőruha-együttest hordtak a férfiak, de már népszerűbbek voltak az egyrészes dresszek, amelyek mély karkivágással készültek. A topless öltözék még mindig tiltott, bár a férfiak körében elfogadott volt az úszónadrág használata, különösen, ha hölgy nem volt a társaságban.
Az 1930-as évek újítása volt a lycraszál feltalálása, mely megújította a férfi fürdőruhákat is. Ez az anyag lehetővé tette a test kedvező formálását, így a mackósabb férfiak is erőművésznek hatottak. Habár a férfiaknak minden lehetőség adott volt, hogy jól nézzenek ki, a mellkas szabadon hagyása egészen 1933-ig nem volt elfogadott. Hazánkban még az 1940-es években is az egyberészes fürdőruhafazon volt az uralkodó.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Női szandál az 1930-as évekből

Részletek

Szülőkategória: 2021

Kategória: Június

Az ezüst színű „lósevró” (finoman kidolgozott, vékony, puha, sima felülettel és magas fénnyel kikészített bőr) szandál nagyüzemi munka. A szandál talpa bőrből készült, félmagas fa sarkának külső oldala szintén ezüst színű bőrrel bevont, „bevarrott”. Sarokrésze hátul varrott, oldala kivágott. Keskeny pántja egy rejtett patenttal záródik, mely egy kis nikkelezett díszcsat alatt található. Orra kerek, zárt, felsőrésze 3-3 egymással keresztezett, összevarrott pántból áll. Bélése szürke bőr, sarokrészénél a „Szabó Cipőáruház Nagykanizsa” bebélyegzett felirat olvasható.
Szabó Sándor áruháza a két világháború közötti időszakban, 1942-ig létezett. A hajdani Kazinczy (ma Ady) utca 1. szám alatti épület hat kirakatában kínálta „Olcsó! Elegáns! Tartós!” férfi, női és gyermek cipőit nagy választékban. A lábbeliket a cipész képzettségű Szabó Sándor és fia által 1924-ben alapított üzemben készítették. A helyi lapban közölt írás szerint a termelés az átellenes szomszédban (Ady utca 2.) folyt, ahol négy teremben vándoroltak kézről-kézre a cipővé alakuló nyersanyagok. 1932-ben harmincnyolc alkalmazott dolgozott a cégnél.
A cipő Mair József könyv- és papírkereskedő leánya, Gréti (később Surányi Lajosné) báli cipője volt, melyet csak különleges alkalmakkor viselt, fiatal leánykorában.
A lábbeliviselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható, hogy az ember testét, így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól, s a talaj egyenetlenségeitől, másrészt a járást, munkavégzést segítette elő. A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa, kéreg vagy bőr volt, ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A lábbelikészítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve – egyes kivételektől eltekintve – a bőr.
A 20. században a cipők fontos szerepet játszottak a női kép kialakításában. 1915-ben a ruha rövidebb lett, a hosszúszárú fűzős cipő széléig ért. A magas szárú cipő helyett megszületett a fűzős félcipő, a csinosabb, kivágott, magassarkú cipők voltak divatosak. A szoknyák lerövidülése miatt a nők megmutathatták gyönyörű lábukat és elegáns cipőiket, divatossá váltak a női szandálok is.
A női cipők az 1930-as években kivágottak, orruk kerek, a három- négy centis sarkúak voltak divatosak. A cipő, táska, kalap, kesztyű összeválogatása, finom összhangja volt az elegancia egyik legfontosabb eleme.

Összeállította: Mikó-Baráth Franciska
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Szabó Sándor Cipőáruházának személyzete 1930 körül (A felvétel az Ady utca 1. szám alatti udvarban készülhetett.)