Pünkösdi szoknya

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Május

Kanizsa kiváltságos mezőváros latin feliratos pecsétnyomója

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Április

1690. április 13-án szabadult fel Kanizsa vára a török uralom alól. Az újjászülető város hivatali életének jelképe ez a város címerével díszített typárium.
A kovácsoltvas, sárgaréz borítású typárium (pecsétnyomó) körirata: SIGILLUM PRIVILEGIATI OPPIDI CANISAE 1695, vagyis Kanizsa kiváltságos mezőváros pecsétje 1695.
A pecséten középen a város címere, egy fejét jobbra fordító, csőrében olajágat tartó, kiterjesztett szárnyú sas látható, mely jobb karmában a fogyó holdat, bal lábának karmai között gabonakalászt tart. A sas fején stilizált császári korona látható.
A sas az egyik leggyakrabban előforduló címerkép családi és testületi címereknél egyaránt, az előkelőséget, a hatalmat, az erőt jelképezte. Az ókori ábrázolásokon is népszerű állat a középkorban a német-római királyok, ill. többnyire kétfejű változatban a császárok jelvénye lett. Mindkét formáját számos uralkodóház felvette a címerébe, ma is több ország államcímerében látható.
Az első városi pecsétek Magyarországon a 13. század elejéről maradtak fenn. Leggyakrabban csak a viasz pecsétlenyomatokat ismerjük, a bronz vagy ezüst pecsétnyomók többnyire elvesztek. Legkorábbi emlékeink Esztergom (1265) és Buda (1292) városának címeres pecsétjei. A pecséthasználat elsősorban a fejlett írásbeliséggel rendelkező szabad királyi városokban volt jelentős, a mezővárosok csak a 17. században kezdték megvésetni első pecsétjeiket.
Az 1690-ben, 90 éves török uralom után felszabadult Kanizsa a bécsi udvari kamara kirendeltségének a felügyelete alá került, ez szedte be az adókat, gyakorolta a földesúri jogokat 1705-ig. 1690. június 16-án alakult meg a város első önálló közigazgatási szervezete, a bíróból és 10 tanácstagból álló Városi Tanács, mely kiadmányai hitelesítésére megvésette pecsétjét. A 17. század végén a hivatalszervezeti fejlettség már olyan fokon állt, hogy általános követelmény volt a pecsétnyomó használata.
A város által megvésetett első pecsétek – egy, a város címerének elismertetését kérvényező 1903. évi felterjesztés tanúsága szerint – a dühöngő tűzvész áldozatai lettek 1700-ban, a városházával együtt. A Városi Tanács újakat készíttetett, s a vésett pecsétekre a későbbiekben is mindig „a régi 1695 keletet reá vésték”. Az új pecsétek készítésekor ragaszkodtak a régi ábrához, ezt a városi címerrel díszített pecsétet használták folyamatosan több mint két évszázadon át.
A pecsétnyomó a Városi Múzeum 1945 előtti régi anyagából került a gyűjteménybe.
A vésett ábrákkal, feliratokkal díszített fém pecsétnyomók a felolvasztott viaszba (vagy puha fémbe) nyomva alakították ki az iratra nyomott vagy függesztett pecsétlenyomatot. Ezek az évszázadok alatt sokszor eltörtek, leperegtek a papírról. A viasz törékenysége miatt a 19. század második felétől egyre jobban háttérbe szorult a pecsétnyomók használata, különösen a közigazgatásban. Helyüket a bélyegzők vették át, melyeken az ábrák, feliratok kiemelkedtek a nyomó síkjából. Festékpárnába nyomva a festék a kidomborodó részeket festette meg. Az így megfestett bélyegzőt papírra nyomva kapjuk a bélyegzőlenyomatot. Kezdetben a pecsétnyomók mintájára készült fémbélyegzőket használtak, azonban fokozatosan elterjedtek a gumibélyegzők, melyek könnyebben megmunkálhatók és olcsóbban előállíthatók voltak az elődeiknél.

 Canisa Statutumai

1. Maga választja bíróját és a mezőváros tisztviselőit, akiknek tisztségük megtartására esküt kell tenni, akik a különböző nemzetiségű lakosokat kormányozzák és dirigálják.
2. Minden ügyben, kivéve a főbenjáró bűntetteket, a bíró a tanáccsal jár el, minden pénteken a városházán ülés tartatik, amelyen a várost érintő közügyekkel foglalkoznak és a határozatok jegyzőkönyveztetnek.
3. A tanács a bizottság (a király által kirendelt hármas bizottság) által 1690-ben megadott pecséttel él, mellyel mindenféle okiratát hitelesíti...

Részlet Kanizsa város Protocollumából (Tanácsjegyzőkönyvi kötetéből),
1690. június 16. – 1755. február 7.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt és a reprodukciót készítette: Hohl Zoltán

Jurátus szablya – Emlék a szabadságharcból

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Március

A penge egyik oldalán félholdon álló Mária alak látszik bevésve, alatta elmosódottan a „MARIA MATER DEI PATRONA HUNGARIAE SUM TUUM PRASIDIUM CONFUGIO” (Mária, Isten anyja, Magyarország védasszonya, oltalmad alá menekülök) felirat olvasható.

A penge másik oldalán kettős kereszt, felette: „IN HOC SIGNO VINCES” (E jelben győzni fogsz!), a kereszt alatt: „DEUS EXERCITUUM BELLATOR FORTISSIME ESTO MECUM” (Seregek Istene, leghatalmasabb hadakozó, légy velem!) felirat olvasható. Pengéje szokatlanul széles, enyhe vércsatornával ellátott.

Keresztvasa egyik oldalt lefelé, a másik oldalon felfelé hajlik. Vas markolatát hagymafejes markolatgomb zárja le. Acél hüvelye két hevederpánttal és két hevederkarikával szerelt, csúsztatóvassal, szájkarikával ellátott.

A jurátus szablyák eredetileg a magyar jogi kar hallgatóinak viseletéhez tartoztak, ünnepségeken jelvényként hordták őket. Az 848-as márciusi forradalom egyik jelképévé váltak, bár nem voltak rendszeresített katonai fegyverek. Méreteik nagyjából megegyeztek az 1837 M típusú gyalogostiszti szablyákéval, de pengéjük íveltebb, markolatuk egyszerű, kengyel nélküli, hagymafejes.

A teljesen egyszerű pengék mellett előfordultak aranyozott, kékített pengék is, különböző maratott, vagy vésett díszítésekkel.

A több ezer főt számláló jurátus fiatalság egy emberként csatlakozott önkéntesként a szabadságharchoz, annak egyik legfőbb támaszát adta.

A tisztek egy része – az 1837 M típusú gyalogostiszti szablya mellett – a fegyverhiány miatt használta a jurátus szablyát a szabadságharcban, leginkább a nemzetőr- és vadásztisztek.

A rendelkezésre álló kevés számú lőfegyver mellett nagy számban készítettek a nemzetőröknek kiegyenesített kaszákat, de szükségből fejszét, fokost, lándzsát, a somogyiak vasvillát, a veszprémiek dárdákat kaptak, a kassaiak az alabárdban bíztak, a Hajdú-kerület kedvelt fegyvere a csákány volt, gyakorlatilag mindent felhasználtak a nemzetőr csapatok felfegyverzésére.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételeket készítette: Hohl Zoltán

Gyöngyhímzéssel díszített, selyemből készült báli ruhaderék, 1890-es évek

Részletek

Szülőkategória: 2018

Kategória: Február

A selyemből készült, szaténnal bélelt, mélyen dekoltált báli „ruhaderék” (ruha felsőrész) többszínű gyöngyhímzéssel és selyemfonallal kivarrt virágokkal gazdagon díszített. Halcsonttal merevített, hátán fűzőzsinórral összehúzható.

A díszes felsőrészt Bécsben készíttette dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873-1941). A ruhaderék belsejében az alsó részen körben rávarrott hevederen olvasható a bécsi divatcég jelzése: „Marcher – Vienne, I. Weihburggasse 11.” Révffy Zoltánné fiatalasszony korában viselte az 1890-es években (1894-ben ment férjhez).

Az estélyi ruhák között a 19. század végén megkülönböztettek színházba és hangversenyre valót, díszebédnél vagy bemutatásnál viselendőt, és kizárólagosan táncra szolgáló ruhákat.
Bár mindhárom estélyi ruha drága selyemből, bársonyból készült, csipke- és gyöngydísszel, a különbség a kivágásban, a dekorációban, illetve a kiegészítők kiválasztásában jelentkezett.
A báli ruha volt mindig a legragyogóbb: muszlinból, tüllből, vagy selyemből, bársonyból készült, ujjatlan, mély kivágású, hozzá hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett.
Díszebédnél vagy vacsoránál kötelező volt a hosszú ujj, a színházban szintén, ahol a földszinten ékszerekkel, virágokkal díszített frizurát illett viselni, míg a páholyokban nagy kalapot. Az operában volt a legdíszesebb a megjelenés, főleg az első bemutatón.
A hölgyek között a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta. Korosztályuk szerint négy osztályba tartoztak, az igazi választóvonal azonban nem a kor, hanem a családi állapot volt.
A fiatal leányok megjelenése egyszerű volt. Az első bálozó mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordott, s csak a második évadban választhatott a rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld között. Ha már több éve farsangolt, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhetett, de ki akarta világgá kürtölni, hogy évek óta nem kelt el!
A (még nem egy éves) fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között.
A fiatal anyáknak valamivel visszafogottabb volt az öltözéke, de még mindig szabadon válogathattak a színek és az anyagok között.
Az idősebb hölgyek tompa színű selymekben, bársonyokban, finom csipke és gyémánt-díszítéssel jelenhettek meg.
Az estélyi ruhához viselt alsószoknyák közül az egyik okvetlen nehéz tafota volt, hogy csábítóan suhogjon a hölgy minden mozdulatánál.

A férfiak a bálokon a 19. század közepén még kék frakkot viseltek, az 1870-80-as évektől már csak a fekete frakk volt megfelelő fehér keménygallérral és fekete csokornyakkendővel. Ez utóbbi a század végétől a pincérek frakkjának kiegészítője lett, így az elegáns férfi este csak fehér csokornyakkendőt viselt.

Összeállította: Kunics Zsuzsa történész-muzeológus
A felvételt készítette: Hohl Zoltán

Baba-koffer babakelengyével

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: December

„Feladó: Karácsonyi angyal Pusztai Csilla kisleánynak, Ágfalva”  Baba-koffer babakelengyével

A baba utazóládát Pusztai László lelkész és felesége vásárolta az 1940-es években Csilla nevű kislányuk számára karácsonyi ajándékul egy gimnáziumi tanár nehéz anyagi körülmények között élő özvegyétől. A címzés – „Pusztai Csilla kisleánynak, Ágfalva. Feladó: Karácsonyi Angyal. Tartalma: Babaruha” – a szülők készítették és szögezték rá.

A fából készített, kockás vászonnal borított, felnyitható fedelű kis koffer az 1910-es években készült. Belsejében egy porcelán fejű alvóbaba volt a kelengyéjével együtt (ágynemű: babapaplan, párnák, huzataik, lepedő és fehérnemű: babaingek, alsószoknyák, nadrágok, hálóingek, kötött babaharisnya stb.). Egy lécből összeszegezett kis ruhatartó betét a baba felsőruháinak elcsomagolására szolgált. A gyermekjátékot a kislány Ágfalváról később Surdra, majd Kanizsára költözésükkor ide is magával hozta.

A Pannónia csipke története

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: November

A vegyes, horgolt-varrott technikájú csipke megalkotása Győrffy János, nagykanizsai ügyvéd feleségének, Győrffy Jánosné, szül. Tohmka Ilonának a nevéhez fűződik.

Már fiatalkorában megmutatkozott művészi tehetsége, de első csipkemunkáját csak 1908-ban, 37 évesen készítette. Ezen sikeren felbuzdulva kezdte tanulmányozni a különböző, régi csipkevarrási technikákat, majd saját ötletei alapján kezdett csipkét készíteni. Ehhez társult az az óhaj is, ami ebben az időszakban több úri és nagypolgári hölgy célkitűzése volt, hogy munkát adjanak a szegénységben élő, de megfelelő nevelést kapott asszonyoknak és leányoknak. Az első kész csipkéről szóló tudósítás és a hozzá tartozó képek 1913-ban jelentek meg az Új Idők folyóiratban. A Győrffy Jánosné által feltalált és szabadalmaztatott Pannóniai csipkét leheletszerű könnyűség és tartósság jellemzi. A szabadalom bejelentésére a Magyar Királyi Bíróságnál 1922. július 25-én került sor. A Pannónia csipke újdonsága abban áll, hogy ez a csipkezsinór minden változatban, bármely alakzat elkészítésére alkalmas.

A szabadalom bejelentése 1922-ben történt, de Győrffyné a technika utánzása ellen már kezdettől fogva küzdött. Kezdetben még szinte családias légkörben folyt a csipke készítése, 10-12 munkásnővel dolgozott, akiket ő tanított be. Nagyon sok megrendelésük volt, számos kiállításra vitték a csipkét, Magyarországon és külföldön egyaránt szép sikereket értek el, rendszeresen nyertek díjakat, elismerő okleveleket.

1916-ban Győrffy Jánosnét kérték fel, hogy készítse el a koronázási csipkét Zita királyné számára. Egy évet kaptak a kivitelezésre, azonban a háború közbeszólt és a koronázást előbb kellett megtartani, mire a csipke elkészült volna, addig nem volt már kit ékesítsen. Ugyancsak Pannónia csipkéből készült az Edda Mussolini esküvőjére szánt menyasszonyi fátyol, amely a Magyar Úrasszonyok Lapja ajándéka lett volna a menyasszonynak, de mivel késve érkezett, így már csak a zsámolyra terítették rá.

Győrffy Jánosné 1928-ban közjegyző előtt tett nyilatkozatában lemondott a Pannónia csipke szabadalmi jogáról fia javára. Egyúttal kötelezte magát menye betanítására és támogatására. Ugyanebben az évben Nagykanizsán ipartelepet hoztak létre a Győrffy-féle csipke készítésére.

A képen Román Andrásné Hadri Veronika munkája látható, mely a korabeli Pannónia csipke újrafelfedezéséről tanúskodik.

Az alkotás 2012-ben részt vett a párizsi Nemzetközi Csipkekiállításon a Magyar Csipkekészítők Egyesületének jóvoltából, 2015-ben Arany-oklevelet kapott, az „Élő Népművészet” XVI. Országos Népművészeti kiállításon, valamint 2017-ben megkapta a Magyar Kézműves Remek Díjat.

Soós Lajos, a Kerka- és Mura-vidék legjelesebb parasztfaragója

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Szeptember

1910-ben egy muraközi summáscsaládban született a Zala megyei Filópusztán. A családban sok gyerek volt, így őket korán munkába fogták. „Mikor 9-10 éves gyerek vótam, akkor délután már postásgyerek vótam. Szemenyére jártam postára, sokszor sírva bizony, mert más gyerek labdázott, én meg vittem a bádogdobozt a postáért. 11 éves koromban kommenciós kanász lettem. Nem is járhattam ki a 6. osztályt, mert a kenyérkereset odaszólított a rúd mellé.”

1923-ban Szent György napkor Csörnyeföldön községi csordásnak szegődött és testvérével közösen őrizték a teheneket. Első faragványait ekkor készítette bátyja útmutatása alapján. „Itt kezdtem a legelőn már kicsit bővebben faragni. Akkor már jobban tetszett az az ostornyél, amit faragtam. Leginkább kecskerágitóból faragtam, mert nagyon szép fehér fa az, olyan viaszszínűvé válik, olyan szép viaszsárgán érik be. Később faragtam pipaszárat, képrámát is, meg dobozokat, széket, bútort és sok mindent.”

Munkái az 1930-as évektől válnak ismertté. Kedvenc témája a régi pásztorélet alakjainak és a falusi hétköznapok részeseinek kisméretű faszobrokkal való ábrázolása. Többször is felbiciklizett Budapestre, hogy megnézze a Néprajzi és a Szépművészeti Múzeum kiállításait, hogy újabb ötleteket szerezzen; így készült például egy ivókanala. Munkáit domború faragással, spanyolozással és karcolással készítette.

1936-ban a Balaton-vidéki népművészeti kiállításon díjat kapott munkáiért, a következő évben pedig Párizsban, egy népművészeti, szobrászati kiállításon nyert d’Argent (ezüst) érmet a kollekciójáért. Munkái között a népi faragás teljes vertikuma megtalálható: sok tükröst, juhászbotot, sótartót, de még székeket is faragott. 1993-ban Soós Lajos készítette az újonnan épülő mikekarácsonyfai templom Hétfájdalmú Szűz Mária domborművét is.

1985-ben faragótudásáért a Népművészet Mestere kitüntetést kapott. Szívesen átadta ismereteit a fiataloknak, rendszeres résztvevője volt a nyári faragó alkotótáboroknak. Munkái ma a nevét viselő csörnyeföldi könyvtárban, a lenti művelődési házban, a nagykanizsai és zalaegerszegi múzeumban és a budapesti Néprajzi Múzeumban is megtekinthetők.

Ivókanál Soós Lajos a Néprajzi Múzeumban látott ilyen ivókanalakat, onnan vette az ötletet. Az ilyenféle pohárkészítésnek helyi hagyománya nincs.	Faragott ládika A ládát 1945-ben, öccse útmutatása alapján faragta Soós Lajos. Ebben tartották a borotvát és a hozzávaló felszerelést.	„Vadkan” és „Anyakoca malacaival” Soós Lajos 1937-ben faragta ezt a két szobrot a maga kedvtelésére, amelyet díszként tartottak a konyhai kredencen. Kedvenc témája a régi pásztorélet alakjainak és a falusi hétköznapok részeseinek kisméretű szobrokkal való ábrázolása.

Csizmadia mesterremekek

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Augusztus

A török uralom alól felszabadult Kanizsán nagy szükség volt az alkotni képes, építő kezekre.
A lakosság növekedésével egy időben jelentősen nőtt a kézművesek száma is, míg a század elején csak 20 mester, 1770-ben már 174 élt a városban. Közülük sokan az osztrák, német, horvát és más délvidéki területekről vándoroltak be. Iparosai nagy számával Kanizsa kiemelkedett a zalai mezővárosok sorából.
Legtöbben a szabók, csizmadiák, vargák, takácsok, szűcsök voltak, de megjelentek más iparágak képviselői is, mint a fésűs, kalapos, hegedűkészítő, kertész. Iparuk mellett még földet, szőlőt műveltek, állatot tartottak.
A forgalmas vásárokon nem csak a kanizsai, de a távolról érkező vásárlókkal is jelentős forgalmat bonyolítottak.
Elsőként 1698-ban a szabó céh kapott kiváltságlevelet és a szűcsökkel közös céhbe tömörült csiszárok, lakatosok, kovácsok, nyereg-, lándzsa-, és íjgyártók, majd a következő évben a csizmadiák. A 18. század végén már 17 céh működött a városban.
A céhtagok fontos szerepet töltöttek be a város irányításában, de a városbíró és az esküdtek mellett az ő feladatuk volt a tűz elleni védekezés megszervezése is.
Különleges céhemlékek a remekek. A legény mesterré válásának egyik feltétele volt szaktudása bizonyítékaként a mesterség egy jellegzetes vagy speciális termékének elkészítése.
A kanizsai csizmadiák remekként egy papucsot írtak elő „kapcástul”, a varga céh „egy hosszú halász sarut hajtott fejűt”.
A két csizmadia mesterremek közül az apró, magyaros szabású csizmácska a 18. század végén készült, „remekbe szabott” kecske- és borjúbőrből készült párja a 19. században. Utóbbiban egy kis bőr rekeszt alakítottak ki, melynek szája szíjjal összehúzható volt. A családi hagyomány szerint Wolf Lajos nagyapja varrta legénykorában, majd később céhmesterként a vásárban övére kötözve hordta, s ebben tartotta az eladott csizmákért kapott pénzt.

I. Ferenc József és Erzsébet királyné koronázásának emlékére kiadott koronázási zsetonok és emlékérmek

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Július

Száznegyven éve koronázták magyar királlyá Ferenc József császárt és királynévá Erzsébet császárnét a budai Mátyás templomban.

Hosszas politikai tárgyalások után 1867-ben jött létre az Osztrák birodalom és a Magyar Királyság között a kiegyezés, mely magyar résztől négy törvényt jelentett. Ezek kimondták, hogy a két államot az uralkodó személye és a Pragmatica Sanctio köti össze, valamint hogy a kiegyezés után a két állam között reálunió jön létre. Az érvénybe léptetéshez Ferenc Józsefnek is szentesítenie kellett a törvényeket, aki erre csak akkor volt hajlandó, ha Magyarországon is megkoronázzák (ami a forradalom miatt elmaradt).

Ferenc József és felesége, Erzsébet országos ünnepségek közepette 1867. június 8-án lett Magyarország és társországai királya és királynéja. A ceremónia több újdonságot is tartogatott: a szertartásra nem Pozsonyban, hanem Budán, a Nagyboldogasszony (Mátyás) templomban került sor, s a korábbi szokással ellentétben a király feleségét, "a haza jóságos gondviselőjét" nem a király után néhány nappal, hanem férjével egyszerre koronázták meg.

Az ünnepségek a királyi palota tróntermében kezdődtek meg, ahol a képviselők felkérték Erzsébetet, hogy engedje magát megkoronáztatni. A templomban Andrássy Gyula miniszterelnök az esztergomi prímás segédletével a felkent uralkodó fejére tette Szent István koronáját (Erzsébet királyné esetében jobb válla fölé tartották a koronát). A jeles alkalomból a templomban bemutatták Liszt Ferenc Koronázási miséjét, a várakozó tömeg lelkesedését csak fokozta, hogy az újdonsült királyné a ceremóniát követően magyarul szólt az egybegyűltekhez.

A magyar nemzet a koronázás alkalmával a királyi párnak ajándékozta a 18. században épült, közel száztermes gödöllői kastélyt a hozzá tartozó tízezer hektárnyi erdőterülettel. A ceremónia másnapján a király közkegyelemben részesítette a politikai vagy sajtóügyekben elítélteket, s a nemzettől koronázási ajándékként kapott ötvenezer aranyat – Deák Ferenc tanácsára – az 1848-49-es szabadságharcban elesett honvédek özvegyei és árvái javára ajánlotta fel.

Ferenc József ezután 1867. július 28-án szentesítette a törvényeket, hivatalosan is létrehozva az Osztrák-Magyar Monarchiát.

A budai koronázás emlékére arany, ezüst, bronz és ón emlékérmeket verettek.

Ezek közül a hónap műtárgyaként a tárlaton öt arany, bronz és ón koronázási zseton és emlékérem látható.

I. Ferenc József budai koronázására kiadott aranyzseton
Előlapján: az uralkodó koszorús portréja „I.FERENC JÓZSEF AVSZTRIAI CSÁSZÁR” felirattal. (Alul A verdejegy.)
Hátlapján: „BIZALMAM AZ ŐSI ERÉNYBE.” felirat, a magyar korona alatti írás: ”MAGYAR KIRÁLYÁ/ KORONÁZTATOTT/ BVDÁN/ MDCCCLXVII.”

Erzsébet királyné budai koronázására kiadott aranyzseton
Előlapján: Erzsébet királyné portréja „ERZSÉBET AVSZTRIAI CSÁSZÁRNÉ” FELIRATTAL. (Alul A verdejegy.)
Hátlapján: „BOLDOGÍTÓ CSILLAGZAT ÖRÖMÁRJAI KÖZT.” felirat, a korona alatt: „MAGYAR KIRÁLYNÉVÁ/ KORONÁZTATOTT/ BVDÁN/ MDCCCLXVII.”

I. Ferenc József és Erzsébet királyné koronázására kiadott bronz emlékérmek
Előlapjuk ábrázolása megegyezik a koronázási zsetonokéval, hátlapjuk felirata is. A Szent Korona alatt I. Ferenc József érmén a jogar és a kard, Erzsébet királyné érmén keresztbe tett babérágak látszanak.

I. Ferenc József és Erzsébet királyné koronázására kiadott ón emlékérem
Előlapján az uralkodópár mellképei látszanak, föléjük két angyal a koronát tartja. (A vállszelvényben „A. Kleeberg”, a készítő neve olvasható.) Felirata: „AMOR UNIT VIRES, MDCCCLXVII”.
Hátoldalán felirat babérkoszorúban „Isten segíts! Királyok istene!/ Emeld fel hozzád a király szívét:/ Értelme légyen, mint napod szeme,/ Hogy végig lássa roppant helyzetét,/ Hogy a ki fényben milliók fölött van,/ Legyen dicsőbb erényben hatalomban.”

A múzeum egyik új szerzeménye: a Blau M. Fiai Cognac-gyár porcelán kupakos, csatos konyakos üvege (19. század vége)

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Május

A fém szerelékkel ellátott, míves – női alakkal díszített – spiáter (cin öntvény) füllel ellátott csatos konyakos üveg a Thúry György Múzeum legújabb szerzeményei közé tartozik, 2016-ban sikerült megvásárolni. A 27,5 cm magas, 1 literes palack porcelán kupakján olvasható magyar és német nyelvű jelzet szerint a „Blau M. fiai Cognacgyár, Nagy Kanizsa” forgalmazta.

A neves konyakgyár elődjét Blau Mózes 1835-ben alapította, majd a pálinkafőzde 1884-től rum- és likőrgyártással bővült, s Magyarországon elsőként francia módszerű lepárlással cognacot állítottak elő. A Fő tér (Erzsébet tér) északi oldalán, a Magyar utca torkolatánál található telepen naponta 15-25 hl bort tudtak feldolgozni, a századforduló idején a 6 gőzerőre berendezett pálinkafőző készülék és a 2 „konyak apparátus” üzemeltetéséhez 25-35 munkást alkalmaztak.

Termékeiket „nagyban és kicsinyben”, palackokban és hordókban kínálták eladásra. Konyak, rum, likőr, szilvórium, barack-, törköly-, „seprü és busfenyő- (boróka) pálinka” mellett sósborszeszt is gyártottak.

1896-ban a konyakgyár mellett berendezték az első hazai fémkupak gyárat, ahol napi 50 ezer bor-, sör-, ásványvizes palackokra való kupakot gyártottak.

A Blau M. Fiai Konyakgyár már 1888-ban kiállítási kitüntetést kapott Pécsett, később aranyérmet Sopronban, Temesváron, díszoklevelet a Millenniumi kiállításon.

Konyakjukkal 1892-ben Bordeaux-ban, 1897-ben Brüsszelben nyertek aranyérmet, kitüntették a céget Temesváron, Londonban, Chicagoban is. 1897-ben elnyerték a császári és királyi udvari szállítói címet.

Bécsben és Budapesten főképviselőségeket, számos nagyvárosban ügynökségeket tartottak fenn. Két utazójuk járta a Monarchia városait, termékeiket Szerbiában, Bulgáriában, de a távoli Indiában, Amerikában is ismerték. 

A kanizsai vár 1690. évi török uralom alóli felszabadítása emlékére veretett érmek

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Április

90 éves török uralom után a Batthyány Ádám vezette sereg 1690. április 13-án a török várőrséget kiéheztetve szabadította fel Kanizsa várát. Az esemény emlékére háromféle érmet verettek ezüstből, rézből és cinből.

A tallér nagyságú, „két latnyi nehéz” ezüst, s ugyanilyen méretű réz és cin érem előlapján:
Lipót császár látható római harci öltözetben, jobb kezében római zászlót tart, baljában Földgömbön álló Victoria alakot kezében babérkoszorúval. A császár előtt a vár kulcsait átadó török térdepel.
Latin nyelvű körirata: „Új győzelmeket örvendezve ígér.”
A kép alatt: „Legyőzött kezeit adta április 13-án PHM”
PHM - az augsburgi vésnök, Philipp Heinrich Müller monogramja.
Az érem hátlapján:
Kanizsa vára, felette szárnyas hírnök „Canisia” feliratot tart.
Latin nyelvű felirata:
”Kanizsa 90 év után a török jármat lerázván, ugyan e tavasz elején Lipót és Józsefnek a győzelmek bő veteményét ígéri. 1690.”  

Oldalírása: QVIN EXTRACTA CANIS CANIS ORE CANISA PVDENDI: 
                 VICTOR CHRISTE POTENS SIT TIBI LAVS ET HONOR!

 A szöveg nagyobb betűinek összeállításából, római számokkal történő helyettesítéséből jön ki az 1690-es évszám.

              DD       CCCCCC           LXVVVV      IIIIIIIIII
             --------   --------------       --------------       ------------
             1000       600                       80             10           =     1690

A Bécsben Hautsch által vésetett, ezüst forint nagyságú érem előlapján Kanizsa várának rajza látható „Canischa” felirattal.
A kép alatt latinul: „A töröktől bevéve 1600, Nagy Lipót által visszavéve 1690. április hó 3/13.”
Az érem hátlapján Hercules látható a Hydrával harcolva.
Felirata: „Kevés (fej) van még.”

Az emlékérem Grünhut Alfréd híres nagykanizsai magángyűjtő birtokából került 1919-ben a Városi Múzeumba. (Az érem mellett az ő eredeti feljegyzése látható a tárlaton.)

A vár felszabadítása emlékére vert harmadik érem előlapján József királynak, Lipót fiának egy kiéheztetett nőstény kutya (Canissa) szájában Kanizsa várának kulcsát hozza. Latin nyelvű körirata: „Éhség tanította engedelmességre a nőstény kutyát.”
Az érem hátlapján Kanizsa vára látható, melyből a törökök éppen elvonulnak. Latin nyelvű körirata: „Ez a faj nem űzhető ki, ha csak éhség által nem.”
Oldalírása: „Kanizsa minden erő és vérontás nélkül csakis éhség által I. József magyar király kezeire jött vissza.”

Emlékserleg Kossuth Lajos tiszteletére

Részletek

Szülőkategória: 2017

Kategória: Március

"Felavattatott: 1929. március hó 15-én."

(Megtekinthető: Thúry György Múzeum,
Nagykanizsa, Fő út 5.)

Az ezüst serleget – Kossuth Lajos halálának 35 éves évfordulója alkalmából – Urbán Gyula újságíró javaslatára, a Zalai Közlöny által meghirdetett gyűjtés eredményeként összegyűlt pénzből vásárolták meg.

1929. március 15-én a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör által szervezett Kossuth-vacsorán avatták fel. A Kör vállalta, hogy ezután minden év március 15-én, a városi ünnepségek estéjén Kossuth-vacsorát rendez a városi testületek, egyesületek, körök vezetői, a városi polgárok részvételével Kossuth Lajos kultuszának ápolása érdekében.

A 2 kg súlyú ezüst serleg külső oldalán Nagykanizsa vésett címere látszik, körülötte felirattal: „Nagykanizsa város közönsége – Hirdesse ezen serleg az utókornak Kossuth Lajos halhatatlanságát és eszméinek örök diadalát”.

A serlegen a városi testületek, iskolák, egyesületek, előkelőségek vésett nevei és jelmondatai olvashatók, többek között:

Keresztény Tisztviselőnők Egyesülete – „Kossuth leborult a nemzet nagysága előtt, mi pedig dolgozzunk az ő szellemében a régi haza nagyságáért!”, Nagykanizsai Felsőkereskedelmi Iskola – „Magasztos tanításaidat szívünkbe zártuk és követjük.”, Nagykanizsai Izraelita Nőegylet – „Szólj, gondolj és tégy jót”, Kiskanizsai Polgári Olvasókör – „Munkával a szabadságért”, Nagykanizsai Kisdalárda – „A haza mindenek előtt”, Nagykanizsai Ált. El. Iskola Tantestülete – „Nagy szellemed vezérelje honépítő munkánkat”, Nagykanizsai Keresztény Jótékony Nőegylet – „Mindent a hazáért”, Nagykanizsai Ipartestület – „A szabadság lánglelkű Apostolának.”

A serleg hátoldalán olvasható véset: „Felavattatott: 1929. március hó 15-én.”

A következő néhány évben, március 15-én, a hazafias ünnepély estéjén a Zrínyi Irodalmi és Művészeti Kör nagyszabású Kossuth-vacsorákat rendezett a Polgári Egylet nagytermében, a serleg-beszédre minden évben a város neves polgárát kérték fel. Az 1930-as évek közepére azonban a hagyomány megszakadt.